Írásaim

Dagorion a félszerzet

 Tartalom: 

"Réges régen, az emberi faj miléte előtt, tündék uralták keletet s nyugatot, északot és délt. Glanthort nevezték meg, a leghatalmasabbat mind közül, vezetőjüknek. Egy napon, Rimadar, egy másik hatalmas tünde, párbajra hívta vezérüket, s legyőzte. A tündék bizalma és hite megrendült vezetőjük iránt és sokan elhagyták őt, hogy csatlakozzanak Rimadar klánjához. Így oszlott két ágra a tünde faj, közönségesekre és állatszelidítőkre. "

A tündék ma három csoportra bomlottak szét. Bellor lett a Nagy Tó Ura, míg Melui a Völgy Úrnője, Cunnir pedig az Erdei királyságot uralta. Messze éltek egymástól, de nem békében, hisz gyakran csaptak össze egymással. Sok volt a veszteség mindkét oldalon, így békét kötve felosztották az a vídéket egymás között. A világ másik felén, az emberek harcoltak egymás közt a területért, és az Elsők alkotta települések zöme feledésbe merült. A hét királyságból egyedül Kadarta maradt fent, amit Serin ural jelenle, de idővel több, kisebb királyság és település is kialakult. Titokban viszont nő a Sötét hatalma, mi hatással van az emberekre és tündékre egyaránt. Sikerül e időben észrevenni a rájuk fenyegető veszélyt és félretenniük a fajok egymást közti viszálykodását. Tündék és emberek össze tudnak e fogni a gonosz ellen, vagy a rossz végleg bekebelezi a Föld népeit? Sikerül e megmenti Dagoriont, az árva fiút, kinek hátterét homály fedi. Kibe szorult annyi erő és bátorság, hogy szembenézzen Razgallal a Sötét lovassal? Vagy a hatalom, becsvágy és a félelem lesz urá rajtuk?

1. rész: Kadarta királya

- A nyár közepén járunk Mester, és nagyon meleg van most a tanuláshoz! - Mondta egy ifjú gyermek a szerzetesnek, miközben ledobta kezéből a könyvet az asztalra. A magas férfi alakja és arca nehezen kivehető volt, hisz fekete hosszú köpenye s csuklya a fején, takarta. Közelebb ment hozzá, egészen az asztal mellé állt. Ránézett a szép arcú fiúra, megsimogatta fejét, összeborzolva ezzel hosszú fekete haját, majd felnevetett, ami köhégcselésbe váltott át. - Jól vagy Mester? - Állt fel riadtan a hét év körüli gyermek és finoman ütlegelte a férfi hátát. - Igen fiam, semmi bajom, köszönöm. - Válaszolta még kicsit száraz torok hangon az idős ember. - Emlékszel még mit tanítottam régen? - Sok mindent tanítottál nekem Mester, mire gondolsz még is? - Ült vissza a székébe, majd vele szembe az idős ember is helyet foglalt időközben. - Hát arra, hogy mi lett volna azzal a sok írástudó, művelt emberrel, aki minden akadály után feladja a küzdelmet! - Jaj, tudom már, a varázslókra és a mágusokra szóló részre gondolsz? - Meg a királyokra, kőfaragókra, papokra és a szerzetesekre. - Egészítette ki őt a férfi. - Sajnálom, hogy mindig csak a varázslat és a mágia rész marad meg benned. - Meg a sárkányok és a tündék! Azokat a meséket is szeretem ám! - Mondta nagy lelkesedéssel a gyermek, mire a mestere lehajtotta fejét és sóhajtott. - Mondtam már neked, ez nem mese. Ezeknek a történeteknek mindnek meg van a maga igaza. Elhiszem gyermek vagy még és naív. Ábrándozol és leragatsz a tündérmeséknél, de nem minden ilyen szép és jó, mint te azt hiszed. - Ekkor felállt és elindult a szoba kijárata felé, megfogta az ajtó kilincsét és visszanézett. - Félek gyermek, hamar rájösz erre, majd magad is, kénytelen leszel. - És távozni készült volna, de előtte még a gyerek is felszólt. - Nem vagyok én olyan félénk és gyerekes. Igen is, ha magasabb leszek, kardforgató leszek, talán a király egyik védelmezője! -Az idős alak szája elmosolyodott a kapucni alatt, s szó nélkül magára hagyta a felkelkesedett gyereket. A fiú visszült és elmerengett, miközbe sötétbarna szemeivel a sötét szobát figyelte. A polcokat, amiken poros régi tekercsek és könyvel sorakoztak egymás mellett, illetve az égő gyertyákat, mi kevés fényt adtak e komor helynek.

-Éljen soká Serin király! -Örvendezve fogadta Kadarta népe, a lóháton bevonuló királyukat. A fél város kint ácsorgott a kapuknál s dobálták virágokkal a mintegy kétszáz talpig páncélba érkező katonákat (a király mögött ötven lovas s utána százötven gyalogos masírozott). Serin és hadserege büszkén vonult végig a várudvaron fel a várba vezető köves úton , miközben hajolgattak és integetve viszonozták a nép köszönetét. Erre a nagy rícsajra a kis Dagorion is kirohant a templomból, félbehagyva tanulását és az ajtóban állva, nézte miként ért vissza a Kadartai sereg a győztes csatából. Kicsit még el is érzékenyült, hisz nagy álma volt, egyszer Ő is daliásan, egy szép ló hátán baktat, királya mögött s nem győzi fogadni a nép jóindulatát, háláját, minden nyereség után.

- Te mit keresel idekint, komisz kölyke? - Rivalt rá mestere. - Én csak.. sajnálom Serdelin mester, csak.. ízé.. a hangok és kíváncsi voltam... -Vakargatta fejét, miután kizökentették álmodozásából. Himbálozott és zavartan két értelmes mondatot se tudott mondani, félt mestere büntetésétől. - Jól, van jól van, csak fejezd be ezt a hablatyolást. Most az egyszer elnézem neked az engedelmetlenséget. Most viszont nyomás vissza a tanulószobádba, addig nem akarlak látni, míg a régi históriák c. könyvet ki nem olvastad, világos? - Igen, Mester! - És el is tűnt, a szeleburdi fiú a szerzetes elől.

- A fenébe is hogyan jön le ez a vacak! - Próbálta Serin leszedni magáról a nehéz páncélzatot, mire a nyitott ajtónál egy alak szólalt meg. - Segítségére lehetek királyom! -Ó, Don Toremo. Örülök, hogy látom, mennyi ideje is, hogy... - Fél éve! - Fejezte be a szintén idős férfi. - Ennyire pontosan tudja? - Na jó, plusz mínusz pár nap. - Lépett közelebb sétapálcájára támaszkodva s díszes tündöklő ruháján csak úgy csattogtak a brosok és himbáloztak a díszek. Don Toremo nem sokkal volt fiatalabb királyánál, mindketten magas szakállas férfi volt, de Serinnen már látszott a kor. Hosszú ősszes haja egybeolvadt szinte szakállával, míg Toremot dús sötét arcszőrzet borította mindkét oldalról, s a kikunkorodó bajusza is elég feltűnő volt. - Majd visszatért a király a nehéz ruházata levételéhez, ami nem nagyon akart összejöni. - Nagy királyom, miért nem szól egyik alattvalójának, ha ily nehéz levenni egy páncélt. - Erre a király ráförmedt a Donra. - Miféle király volnék, ha még a ruhám levételéhez is segítség kellene. Na csak sikerült, már is könnyebben érzem magam. -Dobta földre a nehezéket és leült a fehér és egyszínű alig díszes termének a végén lévő székére s a vele szembe lévőre mutatott. - Foglalj helyett barátom, szerintem elég volt a formalitásokból, itt csak ketten vagyunk. - Don bezárta az ajtót és helyet foglalt. - Igaz. - Szóval mi törént a városomba, míg távol voltam? - Minden rendben ment. A munkások dolgoztak, az adó szépen folyik a kincstárba, ellenséges behatolók vagy kémek nyomait nem észleltük. - Ez jó, ez kifejezetten jó! -Dörzsölgette hosszú szakállát Serin. - És mi történt a csatában? - Kérdezett vissza Toremo, majd erre a király felállt és idegeségébe az asztalra csapott. Don kissé megijedt, hisz félt rosszat kérdezett. Tudniilik a király alapjáraton igazságos és békés természetű volt, de ha felidegesítette valami vagy valaki, akkor jaj annak aki az útjában állt. - Hisz győztél, győztünk vagy tévedek? - Próbálta kipuhatolozni királya felindulásának valódi okát. - Győztünk igen. Levertük Grossu seregét a nyílt terepen, de egy csata után még nem ünnepelhetünk hisz a háborút még nem nyertük meg. Ráadásul ott van még a gonosz Rontil király is. - Az a galád! - Harapta meg szája szélét Toremo is. - Vele nem tudom miként bánjunk el. - Folytatta Serin. Vára erősebb mienknél, s hadserege is jóval nagyobb. - Lehet királyom, de előbb egyre koncentráljunk. Visszavertük Grossu seregét, egy darabig nyugtunk lesz tőle, ezáltal a kisebb városok se mernek terjeszkedni. - EGY DARABIG! - Tette hozzá a király. - De, ha Rontil megindul seregével? Ha minket támad elvesztünk, ha másokat támad nő a hatalma és később, de elvesztünk. - Helyet foglalt és próbált lenyugodni, majd picit higadtabban folytatta. - Sehogy se jó. Ünnepel a nép, miközben lehet most ítéltem őket halálra. - Megoldjuk királyom, mint mindent. - Felállt Toremo és mielőtt távozott volna még hátra nézett. - Van egy tervem, de még nem beszélhetek róla. Ha minden úgy sikerül, ahogy azt tervezem, ne félj királyom, nem csak Grossu vagy Rontil féle férgek fognak tisztelni. -Erre kaján vigyorral az arcán magára hagyta a királyt, aki nem értette helyettese és tanácsadója mondanivalóját, de most nem is nagyon volt ideje és kedve ezen töprengeni.

2. rész A két király csatája

- Készen állnak seregeid a csatára? - Kérdezte a terem sötétebb végéből egy homályos alak, ki trónszéken foglalt helyett. - Igen felség! - Hajolt meg a tábornok. - Remek, akkor kezdetét veheti a háború! - Állt fel a király, s előrébb lépet a félhomályba, ahol is kivehető volt ráncos gonosz arcvonása és hosszúkás orra. Ősszes, göndör hajai szétálltak, a díszes nagy aranysárga korona tartotta össze azt. Senki se tudta közepén kopasz e, vagy csak takarásba van, hisz sose vette le fejéről az egyik becses kincsét. Ruházata többrétegű, sokszínű volt, ami inkább hasonlított más nagy nemesi családi viseletre, mint az Ország királyáéhoz. - Háború? - Egyenesedett ki az alattvalója, ki egyben egyetlen hű bizalmasa is. Sima kerek arcán, szája szélén gonosz mosoly bukkant elő, majd így szólt. - Inkább lesz mészárlás, mint háború, ez még csatának se nevezhető, amit Grossu király s népe elszenved. - Helyes! - Értett Rontil is egyet tábornok szavával, s gonoszan felkacagot. Nála nem lehetett tudni, tud e mosolyogni, hisz gonosz tekintette és ábrázata sose lankadt. -Nem is tudja az az ostoba Serin, mennyire nekünk dolgozott. Hála neki Grossu meggyengült és, mint a birkákat levágjuk. - Felség indulok is, ígérem egy se marad túlélő! - Elköszöntek, a király visszült hatalmas trónjára a két testőre közé, míg hallatszott tábornok távozásakor a nagy ajtó csapodása.

Grossu király tekintette most is komor és rideg volt. Dús ősszes körszakálla volt neki, de arcszőrzete végig futott vékony ívben, arca mindkét oldalán, egybefonodva ősszes, sűrű, hátrafésült hajával. Kis füle volt, még is mindent hallott, amit nem kelett volna is. Természete nem mondhatni átlagos, hiszen gyakran, szinte mindig félt, rettegett, attól hogy megtámadják. Minden oka meg is volt, hisz a három nagy királyság közül, Ő volt a leggyengébb, amit riválisai sokszor orra alá is dörgöltek, egy egy támadással. Mai napon, azonban még inkább elfogta Őt egy vészjósló érzés. Teljes péncélzatba ült hatalmas díszes székén a kis tróntermében. Kevés katonával rendelkezett, főleg miután Rontil és Serin százakat öletett meg a csaták folyamán, de még kevesebb földterületettel s néppel. Alattvalói fele elpártolt a gyengekezű uralkodótól, azt gondolták róla irigy és kapzsi. Ez a feltételezés meg is állta a helyét, hisz minden vagyonát a saját önző céljaira s nem a nép javára fordította. Az se érdekelte a királyt alig pár tucat katonája maradt, pár hektár uralt földje és pár alattvalója, de a trónját s ruháját fényes, díszes brosok, gyémántok borították. Trónszéke elfoglalta szobájának háromnegyed részét, talán ezzel kompenzálta vagyis szerette volna, a kis személyiségét! Rezzenéstelen arccal ült és várta a biztos halált, hiszen tudta nagyon jól ellensége megindult. Katonái féltek, de hűek voltak halálukig hozzá, s aki még nem futamodott meg remegő kézzel fogta fegyverét és védte a várat.

Tábornok és seregei elérték Grossu várát és a tízszeres túlerő körbevette az erődítményt. Hligén a dombtetőn állt szürke lován s a hegyek mögül előbukkanő Nap első sugara megvilágította kopasz fejét. A Napkeltében jól látszott, miként húzogatta sűrű bozontos szemöldökét, s kék szemeivel már fel is gyújtotta képzeletbe a rivális várat. Kiadta a parancsot! Felemelte bal kezével kardját, miután tokjából kihúzta s megrohamozták a várfalat. Nem nagy fal volt alig pár láb magas de erős, viszont a támadók lovuk hátáról feltudtak ugrani rá. Az ijedt védő katonák íjaszták, kövekel dobálták őket, de kevesen voltak, s volt jó pár katona aki feltudta húzni magát a falon és rontott is neki a védőknek. Nem volt túl hosszú csata, és egyoldalú vá is vált miután az utolsó harcolni tudó ember is holtan esett össze. Hligén, már a nyitott kapun vonult be mintegy száz lovassal, s a földön fekvő több tucat vérben ússzó katona, paraszt, nő és gyerek látványa fogadta, de nem mutatott egyik iránt se együttérzést. Szánta őket, megvetette ellenségeit és csak remélte mindenkit sikerült megölnie, ki útjában állt királyának.

- Királyom! Az ellenség behatolt és mindenkit megölt! Mi a parancsod, még öten maradtunk, akik jól forgatják kardjuk. - Rontott be az egyik páncélba öltözött alattvaló. Grossu sokáig csak meredten bámult maga elé és semmit se szólt nem mozdult. - Királyom! - Szólt rá mégegyszer a rémült és zihált katona, majd miútán visszatért a valóságba királya, ennyit szólt, rövid fintor után. - Fussatok, meneküljetek! -De, királyom! - Nem megmondtam idióta! Mentsd az irhád! - Állt fel és rivalt rá a vereségtől és a eljövendő haláltól megbolondult király. A katona egy darabig állt tétóván, majd hátra nézett és látta társait, kik időközben utolérték és a nyitott ajtónál várták mitévők legyenek. Végül hallva a tucatnyi beáramló ellenség diadalmas kurjongását menekülőre fogták s ott hagyták az önsajnálatba királyukat. Sokáig nem jutottak, hisz éppen csak kiértek az egyik helységből, a másikba egyenest az ellenség kardjaiba futottak. Nem maradt már senki, csak a király. - A kapitány utoljára távozik a sülyedő hajóról. - Lépett be Hligén és nevetett az elesett királyon. -Grossunak annyi lelki ereje se maradt felemelje bal tokjából kardját, csak ült némán és hallgata ellensége szitkozódását. - Rontil király üdvözletét küldi. - Ennyit mondott búcsúzóul, majd odafutott elé, elhúzta kardját és levágta fejét.

-Hát ennyi maradt ellenségemből. -Nézegette trónján,a zsákból kivett, levágott fejet, Rontil. -Már csak egy nagy riválisom maradt, de Ő se sokáig lesz az, ha rajtam múlik. -Nevetett fel, majd visszatette a fejet a zsákba s Hligén elé dobta. - Tüntesd el előlem ezt a mocskot. - Igen, felség. - És már távozni készült volna, mikor Rontil még maradásra szólította fel. - Várj! - Tessék?! - Fordult meg. -Győzelmed és bizalmam jelképéül kinevezlek kancellárnak és neked adom Grossu elfoglalt várát. Menj száz katonával és még száz paraszttal, javítsd meg, tüntesd el a hullákat és erősítsd meg. - De felség, hisz ez nagyon nagy.. - Ha gondolod másnak is adományozhatom. - Vágott szavába, mire a tábornok rögtön meghajolt és megköszönte e nagy ajándékot. Ritka volt, hogy a király csak úgy, címeket ajándékozon, pláne erődőket és városokat. Kevés kancellári, fő úri cím volt a birodalmakban, ezért is volt meglepő ez az egykori tábornoknak.

3 rész: Lázadás

Rontil győzelme és terjeszkedése Észak-kelet felé, hamar híre ment. Nem is tagadta vagy titkolta ezt, még hollókat és lovasokat is küldött a környező falvak és városok vezetőihez, hogy diadalmát világgá kürtölje. Népe áldotta és magasztalta, míg más városok megvetteték és gyávaként néztek rá, mert alattomos húzásnak gondolták, egy meggyengült és sebezhető birodalmat megtámadni és porrig rombolni. Sokan, alattvalói közül se helyeselték a király módszerét, ahogyan elbánt riválisával, de miután felakasztotta az árulókat, így a városon belüli pletykák és a király ellenes mozgalmak is hamar abbamaradtak. Minden birodalom, másképpen viszonyult a hír hallattán, egyesek behódoltak Rontilnak félelmükben, míg mások haragukban ellentámadást és megtorlást követeltek e galád tett következményeként. Árulónak és gyáva királynak csúfolták Rontilt, aki nem örült e jelzőnek, de nem is nagyon foglalkoztatta, hisz betudta annak irigyek rá.

- Ettől féltem Toremo! - Csapott az asztalra Serin. - Akkor kellett volna megölnünk Grossut, mikor legyőztük. Nem pedig visszavonulni és a győzelmet ünnepelni. Ha, akkor, utána megyünk és eltiporjuk, most minket félne az egész birodalom és más birodalom is! - És minket neveznének árulónak, gyávának és galádnak. - Tette hozzá a Don. - Ch! - Legyintett a király. -És? Had gúnyolodjanak hátam mögött, szerinted Rontilt érdekli? Ha mindenkit megöletnék, aki hátam mögött pletykál nem maradna ember, ki felett uralkodhatnék. - Azért egy kettő maradna. - Utalva ezzel magára. - Erre a megjegyzésre Serin nem is reagált, csak elmosolyodott. Az asztala alá bújt és kihúzta az egyik fiókját, amiből egy régi, poros tekercset vett elő. Leseperte asztaláról az iratokat, könyveket, mit sem törödve a rumplival és a tárgyakkal, kitette és széthajtotta a térképet, majd bősszesen mutogatta helyettesének a tényállást. -Nézd barátom! Itt vagyunk mi. - Mutatott egy várra, Észak-kelet irányba, ahol Kadarta volt, ami egy jó nagy területen helyezkedett el, majdnem az egész Észak-keletet behatárolta. - És itt van Rontil! - Most lejjebb, Dél felé, a térkép legaljára mutatott, ahol is egész terület az ellensége kezén volt. Most ujjai felfelé gördültek középre, majd megállt Ő és ellensége közti területen. - Itt volt Grossu vára, amit most Hligén kancellár. - Itt megállt, elfordította fejét és köpött egyet a földre, majd folytatta. - Ural (helyesbítek), birtokol. Tudod biztos, Rontil legnagyobb talpnyalója vagy mondhatnám seggnyalója. - Majd ment tovább ujjai fel és újra Kadartához ért. - Érted már Don Toremo, mit akarok neked elmondani? - Helyettese nem válaszolt csak bólintott, hisz nagyon is jól, sőt jobban ismerte a területet, mint királya, de hagyta had adja ki barátja magából a feszültséget. - Miből gondolod Serin, hogy nem Nyugati irányba folytattja terjeszkedését? Hisz tudja Ő is, mi nagyobb falat lennénk neki, mint Grossu volt! - Próbált magázásra térni, ezzel is mutatva királynak, nem csak alattvalója vagy helyettese, de barátja is egyben, oldva ezzel is a felhevült indulatokat. - Áh Rontil nem hülye. Nyugatra kisebb falvak és városok helyezkednek el, legyőzésükkel vagy szövetségre lépésükkel se lenne előrébb, a fő gondja mi vagyunk. Mondok valamit neked barátom, mint bizalmasom, szerintem Rontil nem olyan gyáva és galád mint, sokan mondják, de maradjon köztünk. Nagyon is helyén volt az esze, mikor legyőzte Grossut, sőt a helyébe én is ezt tettem volna, most már belátom nagy barom voltam, mikor nem így tettem. - Don Toremo nem értette a király, mit akar ezzel mondani, de türelmesen és kíváncsian várta befejezze. - Rontil tudta, magára haragítja a környező, nagyobb városok vezetőit tettével s sok ellenséget szerez, talán többet, mint barátot, még is meglépve ezt a döntést, csak arra tudok gondolni, amitől tartottam. - Don sötét szemei kíváncsian várták a választ és pupillája is tágra nyílt, mit akarhat mondani királya. Majd hosszas várakozás, és csend után kinyögte a mondat végét. - Kadartát akarja! - A helyettes csalódott és kíváncsi tekintettét, komor és enyhe düh váltotta fel, hisz valami nagy egetrengető feltételezést remélt, s egy régóta köztudott hírt kapott válaszul. - De, királyom. - Tért vissza a formalitásos beszédre. - Ezt eddig is tudtuk, ebbe mi olyan meglepő. - Ekkor a király felemelte a bal kezét és elhallgattatta, míg másik kezével a térképen mutogatott. - Gondoljuk át jobban a dolgokat, és, ha jobban megnézzük a térképen a hódításokat, nyíltan észrevehető, hogy egyenest felénk terjeszkedik. Miért pont felénk? Miért nem Nyugatra? Mi lehet itt ennyire Északon, hogy képes bármeddig elmenni, csak megszerezze Kadartát. - Köztudott felség, hogy nagy riválisa Önnek, szerintem nincs semmi hátsó szándék, csak hatalmat akar, egyedüli uralkodó lenni a birodalomban, nem pedig egy felosztott Világban élő Déli király. - Még is érzem több van ebben, csupán hiú becsvágynál! - Én helyébe előbb, kisebb területeket hódítanék és végül kapnám be a nagy falatot. Még is, szinte egész Nyugat ott van szájába, még sem támadta, egyenesen jön fel Kadartába. Lehet nem is Kadarta kell neki, csak útjában állunk? - Mit akarhatna mást, ha nem elpuszítatni Kadartát és néped? - Nem tudom Toremo, de érzem valami itt még van, amit nem látunk, de remélem hamarosan rájövök. - Majd elpakolta a térképet és leült a helyére, miközben a Don nem értette Serin viselkedését, félt Grossu sorsára jut és a végére megbolondul barátja is.

-Vérlázító! -Fakadt ki a pocakos alak és dühében felborította az asztalát. -Mit képzel magáról az az alattomos had ne mondjam ki! - Nagy, vaskos ujjait ökölbe szorította és rácsapott a felborult asztalra, ami kettéhasadt. Kiegyenesedett az öreg és ahogy idegeségében dülöngélt sűrű, koromfekete szakálla himbálozott mellkasán a két melle közt. Sötétbarna szemeit a hírhozó katonájára szegezte s összehúzta rá sötét, szinte egymásba olvadó szemöldökét. A szolga tudta mi vár rá, hisz tisztába volt a Fő Úr, heves és kirobbanó természetével, illetve a mértéken túli erejével. Nem sokan szerettek elébe kerülni, pláne, amikor rossz hírekkel kellett szolgálni, volt rá példa megszökött egy alattvaló, tudva felakasztják, ha elkapják, de még az is könyörületesebb halál volt számára, mint tudatni urával a számára kedvezőtlen híreket. Elkapta torkát a vézna férfinak és felemelte a magasba. -Szóval Grossu és népe mind oda?! -Fakadt ki ismét és szorongatta a szegény harmincas éveiben járó félénk férfit. - Sajnálom Uram, nem rég kaptuk a hírt mi is. - Nyöszörögte a fulldokló férfi. A negyvenes éveiben járó Úr, aki ráncait látva inkább nézett ötvennek, elengedte szolgálóját, majd nagy hasával arrébb lökte, aki ezután elesett. Feltápászkodott, megigazította amúgy is ütött, kopott, poros, szerény, egyszínű ruházatát, megigazgatta rövid, barna haját és kiegyenesedett, de még így is felnézett a majd két méter magas alakra. -Szerencséd van szolga, most az egyszer megkegyelmezek, bár ez ritka tőlem, de legközelebb jobb hírekkel állj elém, különben. - Értettem Nagy Fő Uram! Köszönöm! - Hajolgatott, bókolt, majd gyorsan eliszkolt, mielőtt meggondolja magát ura. Prot Fő Úr megpöndörítette fekete, csibész bajszát, majd behivatta a komornyikát tegyen rendet, míg Ő visszült a székére. Megigazította a felindulásában félrecsúszott, magas, ovális, díszes koronáját, aztán a nagy fülei mögül a fekete sörényét, mi egybeolvadt dús szakállával, s átértékelte a helyzetet. Nagyon kiakadt Rontilra, hisz amúgy se kedvelte. Grossu, igaz nem volt nagy barátja, viszont szívlelte és volt olykor, szövetségre is léptek, amikor mindkettőjüknek előnye származott belőle. Nagy hasát simogatta, miközben próbálta latolgatni mit tegyen most. (Mindig a kövér pocakját simogatta, amikor gondolkozott, vagy bajban volt, így próbált megoldásra jutni, illetve kiötleni valami jó tervet) Hosszú dilemma után, miután épp, hogy komornyika végzet a romok feltakarításába, visszahívatta. Kezébe adott egy lepecsételt borítékot, amit a leggyorsabb lovasának kellett továbbítani, hogy vigye Kadartába. A komornyik hisz már jó pár éve szolgált a Fő Úrnak, többet is élt már, mint sokan mások a faluban, még is meghökkent a hatalmas fönöke látván, hiába látta nap, mint nap, de mindig megjegyezte. Igaz ruhája, inkább pizsama félére hasonlított, nadrágszáján díszes aranysárga övvel, aminek közepén egy kis ördög vicsorgott éles fogakkal. Hegyes fülei, sötét, gonosz szemei voltak. A halványkék ruhája vállán virágmintás, fehér díszek borították és nyakán egy szintén aranysárga nagy, vékony karika logótt, amit senki se értett miért. Miután ismét elcsodálkozott a Fő Úr viseletén és nagyságán rohant is a kisöreg a hírvívőhöz, aki épp az istállóban patkolta a falu leggyorsabb lovát. A komornyik átadta a borítékot az üzenettel és visszasietett az urra lakásába, ami hasonló volt a többi paraszt házhoz, csak nagyobb és díszesebb volt, na meg jó pár katona őrizte. A lovas is hamar befejezte a munkáját, megnyergelte a lovat, felpattant rá és kivágtatott a kicsi, de népes faluból. Prot Fő Úr harapva a szája szélét figyelte, a dombra épített, nagy háza, felső szinti ablakából, miként zárul be a nagy vaskapu a lovas után s a két őr áll vigyázba védve az egyetlen bejáratot.

A lovas, majd egy napi vágta után megérkezett Kadartába, ahol egyenest a király elé vezették a katonák. Miután Serin elolvasta Prot Fő Úr levelét, ételt, italt és szállást biztosított a szolgának és lovának, majd behívatta Don Toremot, a helyettest. - Hívatott Uram? - Kopogott a fején elől kopasz férfi. - Igen barátom, ülj le és kérlek mostantól ne magázodjunk, mert már a fejem is zsong egyéb dolgok miatt, nem kell itt ez az egész. Én vagyok a király és te a birodalom második legnagyobb embere, azt teszünk és akkor, amikor akarjuk és ehhez senkinek, semmi köze, kész. - Rendben, de mond mi a gond, elég feldúltnak látszol vagy inkább jó kedved van? Nehéz már megmondanom, az utóbbi időkben történő hangulatingadozásaid miatt. -Nézőpont kérdése barátom, talán van jó is Rontil győzelmében! - Na mesélj! Múltkor még, majd fel robbantál a dühtől! - Igen, de az akkor volt, most viszont kaptam egy levelet. - Szorongatta a felbontott és elolvasott papírt. - Egyenesen Prot Fő Úrtól. - És mi áll benne? - Olvasd el magad! - Majd átnyújtotta neki és a Don végig futotta sötétbarna szemeivel, majd felderült Ő is. - Hisz ez jó hír! Ez szerint minden téren élvezzük a Fő Úr támogatását. - Igen Toremo, ahogy mondod, úgy tűnik lett egy erős szövetségesünk, így már van esélyünk Rontil ellen. -Igaz nem volt nagy hadserege a Fő Úrnak, se nem birtokolt hatalmas területeket, viszont az Ő fenhatósága alatt több százezer munkás, paraszt, földműves és más mesterember tartozott, akik remek szerszámokat és egyéb értékes tárgyat állítottak elő, ezáltal kincstára sose apadt. Gabonákban és más élelmiszerhiányba se szenvedett sose. Egy szóval ritkán vesztett háborút az a birodalom, aki élvezte Prot Fő Úr támogatását, és most egy nagy háború látszik kirobbani Grossu halála miatt. A bukott király, ki a végére elvesztette a Fő Úr támogatását is, csakis magának és a vissza nem fizetett kölcsönöknek köszönheti, hogy kudarcott vallott a két riválisa ellen, de Prot ennek ellenére se vetette meg sose, inkább sajnálta Őt. Úgy gondolta, ha összefog Serinnel,méltó bosszút állhat egykori szövetségeséért.

- Szóval Prot és Serin összeálltak. - Jelentette az egyik kém, Rontilnak, majd távozott is. -Ez megnehezíti a feladatom, de ha lázadni akarnak, akkor, majd megmutatom én nekik az igazi hatalmam. - Mormogta magában, összehúzta hegyes fogait és felhúzta kampós orrát, majd ökölbe szorított kezét, trónszéke karfájára vágta.

4 rész: Az ifjú pap

Teltek és múltak az évek, de a királyok csatája nem hagyott alább. Miután Prot és Serin összefogtak, Rontil terjeszkedései is jócskán csökkentek. Nem merte megtámadni a nagyobb városokat, csak kisebb, jelentéktelen falvakat fosztogatott, míg Serin király egyre több szövetségest tudhatott maga mögött. Az idő vasfoga Serdelin mestert se kimélte, míg tanítványát az ifjú Dagoriont, hálásan jutalmazta. Az immáron tízéves fiú nagyon sokat tanult a tapasztalt mesterétől és sok mindent köszönhetett neki. Megtanította írni, olvasni és számolni, mindeközben varázslatokra, és harcra is oktatta. Sokat megtudott a régi királyokról, tündékről, és a történelemről, nagy alakokról és a sárkányokról, ami kedvence volt. A kardforgatásban és harcművészetben gyenge volt, viszont annál fogékonyabb volt a varázslatokra. Mestere nem mert még veszélyes vagy másokra ártalmas dolgot tanítani neki, már csak kora és szeleburdisága miatt se, de az apró, ártalmatlan fortélyokra szívesen oktatta. Ahogy nőt Dagorion, egyre komolyabb, éretebb és kitartóbb lett az élet minden területén s álma, hogy a király testőrsége élén szolgálhasson, nem apadt. Tudniillik nagy elismerés és tekintély járt a király védelmezőjeként szolgálni, keveseknek jutott e megtiszteltetés, hisz nagyon jó harcművészet, fegyverforgatás és némi bölcs tudás is kellett ehhez. A katonák közt is kiemelkedő rangnak számított és a birodalmi hierarchiai negyedik helyén helyezkedett el a király, helyettese és a bölcs szerzetesek után. Azt követte a papok, írástudók, katonák, mestermeberek, parasztok és a nincstelennek, mert sajnos szegény emberek is, nem kis számmal jelen voltak a birodalom minden szegletén. Egyik nap az ifjú tanítvány korán lefeküdt, hisz elfáradt a sok és kimerítő tanulásba, mind elméletet és gyakorlatot értve. Serdelin mester megsimogatta ráncos, vén kezeivel őssz, ritkás, majd összeérő körszakállát, ami kerek állkapcsa alatt terült el, két oldalt, s bezárta halkan a szobaajtót fel ne keltse a fiút. Elindulva a templom kijárata felé az egyik sarkon egy másik kapucnis alak várta.

- Nem vagy te egy kicsit, rosszul fogalmaztam, nagyon is engedékeny a kis félszerzettel? -Bukkant elő a sarkból, az eddig rejtőzkődő idegen, ki szintén fekete reverendát és csuklyát viselt. Hasonlított kicsit Serdelin szerzeteshez, viseletét és megjelenését illetően, csak fele annyi idős volt, magasabb és vékonyabb. Sötétebb volt a tekintette és dús fekete körszakáll volt kivehető csuklyája alól. - Úgy szeretem, mintha a fiam volna. - Neveled, pátyolgatod, tanítgatod, miközben tudod nagyon jól miféle lény ez. - CSENDET! -Ordított rá! - Majd maga is meglepődött a kiindulásán. - Pszt! - Mondta a szerzetesnek, de inkább magának szólt. - Azt akarod, hogy meghallja bárki? - Tudod nagyon jól, még a király se tudja honan származik Dagorion. - Szóval még se olyan hibátlan a nagy Serdelin mester! - Gúnyolodott vele a társa. - Hallgass Kroi, mond inkább mit akarsz! - Serdelin nagyon jól ismerte Kroi mester, aki szintén megszerezte a szerzetesi címet, de még is a nagy Mester alárendeltjei közé tartozott, hisz már csak az életévét tekintve, nagy tekintélyt szerzet magának bölcseségéről nem is beszélve. Kroi gonosz és alávaló gazember hírében állt, s nem félt mások gyengeségét kihasználni, a maga önző céljainak elérése érdekében. Már évek óta megtudta Serdelin egyik nagy titkát és gyengéjét, ami a kis Dagorion fiú volt, még se árulta el senkinek, amit nem értett a bölcs Mester. Talán a megfelelő időre várt, vagy hasznot próbált űzni ebből a fontos információból? Fogalma se volt, de úgy érezte, talán most választ kap kérdéseire. - A halálod! - Nyögte ki egyszerű közönnyel. - Tessék? - Jól hallottad nagy Mester, szeretném ha eltűnnél végre az utamból és belőlem és hatalmas és bölcs mester válna. -Naív vagy Kroi, hisz nem attól vállik valaki erősebbé, hogy előrébb jut a ranglétrán, pláne ily módon. A sok tanulás, kitartó munka és ez évek gyümölcsei. - Ch! Nem érdekel a prédikációd, azt tartogasd a hőn szeretett félszerzetednek. Sok évet megéltél már, túl sokat is! Ha meghalnál, engem neveznének ki a főszerzetesnek, hisz én jövök te utánad. - Csak szeretnéd! - Vágott vissza az öreg, majd félrelökte egykori tanítványát és folytatta volna útját, mikor megszólalt Kroi. -Még nem fejeztem be! Azt akarod, hogy Serin király megtudja, kit vagyis mit rejtegetsz a templomban? Mit szólna a nép, ha kiderülne a nagy és tiszteletreméltó Serdelin sötét titka? -A szerzetes félt, hogy riválisa valóra váltja fenyegetőzést, de remélte még nem jött el az ideje, hisz ebből még semmi haszna nem válna Kroinak, csak üres fecsegés, ezért szó nélkül tovább állt.

Másnap Dagorion korán kelt és fitten kezdte el napját. Templomba tanult, és olvasott, majd délután kiment a templom udvarába és a fakardjával gyakorolta a vívást, ahogyan azt a katonáktól elleste. Serdelin, a torony rácsos ablakából figyelte a tehetséges fiút, s remélte többre viszi, mielőtt még baja esne. Félt Kroi előző napi fenyegetésétől, s beszélgetésük nem maradt nyom nélkül benne, érezte vészesen fogy az ideje. Vagy a kor vagy társa árulása, de egyik se lesz szép halál, ezért felgyorsította a tanítását, remélve, ha eljő a vége, tanítványa elég erős lesz, hogy megvédhesse magát.

- Szép munka Dagorion! - Sétált le mellé a Mester. - Gyere egy kicsit velem, beszélnünk kell. - Majd besétáltak a templom egyik szobájába, ahol a fiú tanulni szokott. Serdelin meggyújtott pár gyertyát és leültette vele szembe az árvát. A tanítvány nem tudta elképzelni mi vár rá, miért akar vele beszélni ily sürgősen mestere, talán rosszat tett? Ritkán volt ilyen megfontolt és célratörő, de hagyta beszéljen. - Tudom már meséltem neked kisgyermekkorodról fiam, de még is olyan, ha magam elé képzelem, mintha tegnap történt volna. Polyás voltál és sírtál az utcán, az eső eset és senkit se érdekeltél. Szüleid nem ismertem, befogadtalak és fiamként neveltelek és tanítattalak, hogy szerzetes vagy katona válhassék belőled. - Igen Mesterem, köszönöm is ezt neked, és én is atyámként nézek fel rád. -Serdelinnek jól estek a kedves szavak és el is érzékenyült. Megtörölte bal szeméből kifolyt cseppet, s visszatette rongyos kendőjét a zsebébe. Darabig még figyelte a fiút és megsimogatta a fejét. Dagorion nem értette különös viselkedését az öregnek, mint aki búcsúzott volna tőle, olyan volt. -Na miket hadoválok itt vénségemre, elkalandoztam. - Tért magához az idős ember és felállt. - A lényeg, amit próbálok kinyögni fiam. Eljött az idő, egy deszka amin elugorhatsz, fogalmazhatnék úgy is, a következő lépcsőfok, célod megvalósítása felé. - Mit akarsz mondani Mester? - Azt Dagorion, hogy mai naptól hivatalosan is nővendékből, pappá léptetlek elő. - Ekkor kihúzott egy kis keresztet a zsebéből és mint egy nyakláncot a fiú nyakába akasztotta. - Ez azt jelenti, hogy már nem vagyok tanonc és beléphetek a kápolnába is? - Igen fiam, azt! - Köszönöm Mester! - Majd a nyakába ugrott és átölelte. -Jól van fiú, jól van! Megfojtasz a végén! Elég a hálálkodásból. - Mindketten meghatódtak egy kicsit, főleg Dagorion, hisz nem kis szó volt, ha egy öreg bölcs, papi címet ad. A szerzetesi rendnek is meg volt a maga lépcsőfoka, tanonc, növendék, akik életük egy részét a templomba és annak udvarában kellett tölteniük sok tanulással és ismeretek szerzésével, azután jött a pap cím elnyerése, amit egy szerzetes adhatot tanítványának, ha azt méltónak találta rá. Ekkor már kijárhatot a templom területéről, hogy még több élménnyel és ismeretekkel gazdakodjon az illető, s még is a legjobb előny, hogy beléphetett a Szent kápolnába, ahová papok, szerzetesek mehettek be( még a király se). Itt főként imádkoztak, úgy tartották, mivel a kápolna tornya jó magasra nyúlt, a birodalom legnagyobb építménye, ami királyi lakhelynél is magasabb volt, akik itt fohászkodnak Isten kegyelméért, ők örök életükre üdvözülnek. Míg végül a szerzetes cím volt a legnagyobb tisztség, amit minimum három másik város (ahol éltek szerzetesek), szerzetese áldása kellett hozzá. E tisztség által, bárhova mehetett ki be a személy, szabadon, még a királyi várba is, ha kellett, indokolt esetbe. Illetve, ha nagy háború közeledett és a szerzetesek szerint nem helyes e cseledett, vagyis nem a nép javát szolgálja, és indoklása helyt állt, megvétózhatta a királyt, és még egyéb más befolyással is bírt, mondhatni vetekedett a király szavával.

5. rész: Egy nagy utazás kezdete

A fiatal Dagorion nagyon örült a nemrég szerzett címének, s lelkesen bele is vetette magát újabb teendőibe. Immáron jóval több és nehezebb feladatoknak nézett elébe, de nem hátrált meg, tanult, olvasott, imádkozott és segített az idősebb papoknak, amiben kellett. Serdelin mester könnyes szemmel figyelte, miként vállik felnőtté, egykori ártatlan, kis növendéke. Bizalmat szavazott az ifjúnak, sok időt szentelt életéből rá és előléptette, amit mai napig nem bánt meg. Sőt meghatódva leste minden lépését, gyakran csodálkozva, milyen lelkesen veti bele magát a dolgokba, fiatal kora ellenére. Sok idősebb papot is lekörözött a buzgó tenni akarássával az ifjú pap, nem egyszer kellett lecsillapítani a felfokozott, túlpörgött gyereket, mivel nem tudták vele tartani a lépést. Talán megrészegítette a gyors feljebb jutás és mihamarabb szerette volna elérni célját vagy egyszerűen ily korán megérett? Találgattak a kápolnában, de valahol szívük legmélyén egyik papot se igazán érdekelte a válasz, csak hasznosan szolgálja őket a papnövendék.

-Kedves gyermekem! - Szólította meg Dagoriont, egykori mestere, mikor a kápolna és a kolostor közti kőúton találkoztak. - Serdelin mester! De örülök, hogy újra látlak. -Viszonozta fogadott atyja kedvességét. -Vagy is miket beszélek itten össze vissza. - Vizslatta át szemeivel jóval alaposabban a tetőtől talpig, fekete reverendában lévő gyereket, ki ha felhúzta volna kapucniját, mondhatni lehetne az öreg Mester, fiatal kori kiadása. - Kész felnőtt vált belőled a hónapok alatt! - Hát Mester, mondhatni nem könnyű a papi élet, rengeteg feladattal és felelőséggel is jár. - Netán megbántad fiam? - Nem, nem, Isten ments, nem erről van szó, csak könyebbre számítottam. - Mit tanítottam neked? Az élet sosem könnyű és nem egyszerű, jól vésd az eszedbe. Na, de fiam, látom jó gondodat viselik itt és egyre talpraesetebb is vagy, örülök, látva meg fogod állni helyed ha én. - Majd itt kicsit megállt a nyelve, s mélyen hallgatott, mint aki elszólni készülte volna magát. - Ha te mi Mester? Nem fejezted be a mondatod! - Vénségemre beszélek butaságokat, ne is figyelj rám, elnézést de sietek, van még pár dolgom a kolostorba, téged se szívesen tartalak fel tovább. Viszlát. -Viszlát! -Integetett Serdelin után, majd szemöldökét húzigálva próbálta kitalálni mit akarhatott, volt mestere. Sokáig nem időzőtt a válasz keresésében, hisz épp a kápolna előtti gémeskút felé tartott vizért. Felkapta a csuklyát és folytatta a feladatát, nehogy még rossz híre legyen a késés miatt. Kroi, akit több hónapja nem láttak, ismét előbukkant rejtekéből. Egy öreg száradt fa törzsénél támaszkodott és figyelte titokban a szerzetest és a félszerzetet. Egy régi csontváz fejét szorongatta kezei közt, mintha gyermeke lenne, majd magában röhögcsélt. - Egy nap, mikor eljön az én időm, kedves, öreg és szenilis barátom, a te koponyádat fogom két kezem közé, s boldog idő lesz az, mikor abból ihatom a vizem! -Majd követte az idős szerzetest a fák és bokrok takarásában egészen a kolostor bejáratáig. Ott az idős belépett az ajtón s Kroi is elment, újabb fondorlatos és gonosz tervét kiagyalni.

- Serin király! -Barátom! - Üdvözölte Don Toremo belépve barátját, majd viszonozta is ezt királya. - Mond mit szeretnél, mert nagyon sok dolgom van. Mióta Prottal szövetségre léptünk, számos teendőim akadnak, s közben lesben is kell állnunk az alattomos Rontil miatt. - Nem tartalak fel sokáig, de fontos ügyben jöttem. - Ki vele akkor! - Nézett fel a papírhalom közt Serin és tért a lényegre. - Szóval szeretnék elutazni egy kis időre és azért jöttem áldásod ad erre. - Tessék? Szeretnéd elhagyni a várat? - Tulajdonképpen nem csak a várat, Kadartát is. - Mégis mennyi időre és miért? - Állt fel, félretolva a papírokat és már minden figyelmét helyettessének szentelve. -Most mint barát, nem mint helyettesed állok előtted. Bíznod kell bennem, többet nem mondhatok. - Pont most? Hisz küszöbön a háború! - Pont ezért Serin, értsd meg, hiába vannak szövetségeseink, ez kevés! -Tudom Toremo, de ez van és ebből kell gazdálkodni. - És mi van ha nem csak ennyi a lehetőségek tárháza? -A király sose szerette a Don kétértelmű megjegyzéseit és a homályos utalásait. - Mire gondolsz? - Mint mondtam, nem mondhatok többet, de ha sikerrel járok, minden földesúr és nagyobb vezető behódol majd nekünk, ezt garantálom, ehhez viszont el kell utazzak, bizonytalan időre és ne kérdezd hova, mert nem felelhetek rá. - A király megsimogatta hosszú szakállát, elgondolkodott, majd látva, hiába is faggatja Toremot, nem jut semmire, így rövid ellenkezés után, de beleegyezett. Toremo már össze is csomagolt nem sok dolgot vitt magával, de hamar elhagyta a várat, míg Serin latolgatta helyettese cselekedeteit. Hová mehet és miért? Talán szövetkezni akar mással? Elárulta volna? Mindent számításba vett, majd visszatérve a valóságba, folytatta a papír munkáját.

Don Toremo még visszanézett a hegygerinc magasából, s pár percig gyönyörködött Kadarta szépségében. A királyi várat több láb magas, erős kövekből készült fal védte, négy oldalon bástyákkal, ahol is őrők figyeltek. Két bejárata volt, amit két-két lándzsás férfi védett kivülről és belülről az Északi és Déli oldalt. A vaskapu mintegy három méter volt, nehezékkel eltorlaszolva. A Helyettes már több mérföldre volt a házától s homályosan látta a várat, de a Szent kápolna égig érő ovális tornya tisztán kivehető volt. Inkább gyönyörködött a szép füves réteken nyíló, szép virágokban és a közeli, sűrű erdő fáinak lombkoronájában, amik körülhatárolták a Kadartai várat. Aztán megfordult, a foltos, világoszöld zsákját a hátára kapta és elindult Északra, amerre még egy ismert ember se járt. Nem tudta mi vár rá, s még célja se volt egyértelmű, önmaga számára se, de hit benne ezt kell cselekednie, még ha ez az életébe kerül is. Már messze járt szülőföldjétől s ahogy távolodott Kadarta határától, egyre hidegebb, sötétebb és fojtógatóbb lett a levegő. A sík terepet, dombos és kanyargos ösvények váltottak fel, amiknek a többsége hegységekbe vezetett, de Toremo nem hátrált, ivott a kulacsából, meghúzta a zsákját feszesebbre és folytattja útját az ismeretlenbe.

6. rész: Cunnir az Erdei tündekirály.

Már két hete, hogy Toremo útnak indult, de célját még nem érte el. A táj, ahol éppen járt nem különösen engedte megnyugodjon. Élelme és vize alig maradt, illetve fájtak a lábai is a hosszú séta után, ezért úgy döntött lepihen egy fa törzséhez. - Lassan két hete, hogy nem láttam egy embert se, vajon Serin királyom mit csinálhat? A kadartaiak jól vannak? - Ezek a gondolatok jártak fejében, miközben kibontotta zsákja száját és kivette belőle a megmaradt cipóját. Megette az utolsó morzsáig, majd kiitta kulacsának tartalmát, aludt pár órát, majd felkelve folytatta útját. Léptei most könnyebbé és gyorsabbá váltak, hiszen jócskán megcsappant zsákja, mit teherként cipelt, de ennek nem örült, hisz nem volt már se étele se itala. Szedte hosszú vékony lábait, hogy találjon valami falut vagy népesebb területet, ahol szállást, ételt és italt adnak neki, különben vége. E gondolatok, aztán elenyésztek, hisz jól tudta Kadartától Északra semmi sincs, se emberek se falvak, se élelem. Pár ember még régebbről próbálta felderíteni e vídéket, de visszafordultak miután semmit se találtak, vagy sosem tértek vissza. A Don még is érezte van itt valami, aminek utána kell járnia, amit senki más nem hinne el neki, ezért magának kell meggyőződnie róla s haladt tovább Északra, ha kell a Világ végére. Megint eltelt pár nap és összeesett a fáradtságtól és szomjúságtól. Elővette kulacsát, s összenyomta szája előtt, talán pár cseppet még kiprésel belőle, de hiába, így eldobta. Kereste zsákja mélyén, talán maradt valami étel, amit eddig nem vett észre, de hiába. Zsákját ott hagyva kúszót a földön, de tudta itt a vége, elfogyott minden tartaléka és már nem bírja sokáig. Senki se volt a közelben, aki segítene rajta és még csak meg se közelítette azt, amiért elindult. - Hát itt ér végett a történetem, egy kijetlen vídéken, távol mindentől és mindenkitől, akit és amit ismertem valaha. Csalódást okoztam királyom, kérlek bocsáss meg nekem. - Majd lehunyta a szemét és hanyat terült mozdulatlan a nyirkos talajon.

-Ébredezik! - Mondta egy hang a zöldellő lombágak mögül, mire egy madár válaszként csicsergett. - Igen, szerintem is. -Válaszolt az idegen hang neki. - Menj Aeriel, győződj meg róla. -Majd kirepült egy nagy levél mögül egy szép különböző színekben pompázó madárka, rá az ébredező férfira. - Hol vagyok? Mi ez a hely? - Tért magához a Don, aki meglepődve forgatta a fejét ide oda, hol lehet és mi történhetett vele. Egy hatalmas fa kiálló gyökerén találta magát, egy vízeséshez közel, teljesen máshol, mint ahol összeesett. - Szia madárka! - Üdvözölte a vállát csipkedő kisállatot, majd feltápászkodott a még gyenge férfi s elindult szétnézni. - A mennybe kerültem vagy álmodom? - Gyönyörködött a hatalmas és színskálában tündöklő fákban és virágokban. Sokkal szebb és nagyobb volt itt minden, mint Kadartában. Fogalma sem volt mi folyik itt, de a hely szépsége elragadtatta és nem is foglalkozott tovább a megválaszolatlan kérdéseivel, inkább élvezte a szeme elé tárult látványt. Órák óta bandukolt fel s alá a kismadárral a vállán, s minden második lépésénél megállt percekre, hogy magába szívja e friss levegőt s egyetlen kis látnivalót se hagyjon ki. Még sántikált, de úgy érezte erősebb, mint valaha volt, mintha a varázslatos hely feltöltötte volna. Ügyet sem vetett még a vállán portyázó kis utastársára se, aki mindvégig vele volt, olykor olykor hátába, fejére, vagy vállába csípve hegyes csőrével. Toremot már az sem érdekelte meghalt e vagy csak álmodik, de nem akart elmenni e szép tájról, örökre szeretett volna itt maradni, minden gondját baját maga mögött hagyva és a jelennek, a terület szépségének élni.

- Fönök, a herceg már megint eltűnt a látótávolságunkból! - Lépett előre két magas vékony férfi, hegyes fülekkel. Lenge ruházatukon kis kés lógott és nyíl, vesszővel a hátukra csatolva. -Ostoba kölyök! Menjetek egy tucat felderítővel és vizsgáljátok át az erdő minden zeg-zugát a határvonalakig. Ne késlekedjetek! -Adta ki a királyuk a parancsot. - Igen is! - Mondta a két alattvaló egyszerre és meghajoltak, majd gyorsan hátra fordulva meg is indultak rögvest. - Mikor jön már meg az eszed fiam! - Szorította ökölbe nádszál vékony ujjait, majd felállt és megindult, amire két katona jelent meg a semmiből oldalt. - Felség, még is hova készül? - Nem, mintha be kéne számolnom a lépéseimről, pláne a beosztottjaimnak, de segítek a keresésben. - De tudja nem hagyhatja el az Erdei királyságot. - Ő a fiam, bármilyen is legyen és tudtommal a határig minden a királysághoz tartozik. - Majd megfordulva, világoszöld haja még a levegőt is ketté szelte s szempillantás alatt farkasszemet nézett az egyik katonájával. Rikító zöld szemei megbénították az eddig szószátyár alakot. Mire a másik katona észbe kapott volna, már a király Ő előtte állt és a látványa a másik alakot is megdermesztette. Visszafojtott lélegzettel nézte királya kerek csontos arcát és szögletes állkapcsát. Aztán egy szempillantás alatt már a kijarát felé sétált, mielőtt elhagyta volna szobáját, visszafordult a két kába katonájához. -Ne feledjétek el kivel beszéltek! A nevem Cunnir az Erdei királyság vezetője! -Majd eltűnt. Az alattvalók magukhoz tértek és megkönnyebbültek, hogy csak kisebb mágiát alkalmazott a király rajtuk, erejét fitotagva. Nagyon is jól ismerte mindenki az erdőben Cunnir hatalmas és varázslatos képességeit, s ezzel senki sem mert szembeszállni.

7. rész: A nevem Turon

- Mond Aeriel, bízhatunk benne? - Csirip csirip. -Repült be a lombkoronák közé a kismadár. - Értem, ez esetben nincs okom továbbra is bújkálni. - Majd egy fénycsóva rezegtette meg a fa ágait, mire az álmodozó Toremo is felfigyelt. - Mi volt ez? -Figyelte az eseményt, akkor is vette észre a kismadár már nincs rajta. -Hova tüntél kisbarátom? - Kérdezte magától, majd megindult a fényesség felé, mikor egy alak jelent meg előtte. A Dont már maga a táj is elkápráztatta, de ez a idegen, aki előtte állt, el se hitte volna, ha nem saját szemeivel látja. Egy karcsú, szálkás alak ragyogott ott kerek szép sima arccal és világos kék, szép szempárral. Hosszú szőke haja derekáig ért s oly vékony volt akárt fonal. Díszes bőrruháján minták tucatjai sorakoztak, amiből hegyes tüskeszerű kanyargos szúrókák álltak ki. Toremo egy szót se szólt, hosszú percekig figyelte a mesebeli lényt, majd megszólalt remegő hangon. - Hegyes fül, a viseleted, a kinézeted. Te csak nem egy tünde vagy? - Vág az eszed ember fia, igen a nevem Turon. - Válaszolt az emberek nyelvén, ugyanis a tündék más hangon kommunikáltak egymás között, de értettek az emberek nyelvén is. - El sem hiszem, hogy egy tünével társalgok. - Még mindig értetlenkedve fogta fejét. - Hm, talán igaza volt atyámnak és tényleg bunkók az emberek. - Közölte Aerielnek, ki időközben rászállt a tünde felemelt bal karjára. - Hát itt vagy kisbarátom! Te ismered a madarat? - Hökkent meg a Don. - Persze, Ő a legjobb barátom és a társam, de szerintem nem kell bemutatnom titeket egymásnak. - Toremonak ez sok volt hirtelen, így leült egy nagy kőre és próbálta összeszedni a gondolatait, hisz még se megszokott ez a dolog. - Szóval halandó, bemutatkoznál végre? - Persze, elnézést Turon, csak hát nem mindennap lát az ember ilyen dolgokat meg kell, hogy értsd. - Én Don Toremo vagyok Kadartából. - Üdvözöllek Don Tomero Kadartából a nagy Cunnir király otthonában, az erdei királyságban, majd meghajolt előtte, mire a férfi is viszonozta a gesztust. - Elég jó bőrben vagy, ahhoz képest már a halál árnyékában jártál, mikor rád találtam. - Szóval te mentettél meg? - Igen. Épp Aeriellel játszottam, mikor megláttalak és nem volt szívem ott hagyni. Atyám nem szereti, ha elkóborolok ily messze, de hát, mint láthatod, nehéz ellenállni a vadon hívó szavának. - Igen, igen, csodás a táj szépsége. - Örülük, hogy tetszik. Minket tündéket is elvarázsol e hely, pedig évszázadok óta itt élünk, de mond mi keresni valója egy halandónak erre? Ritka, hogy egy ember ily közel merészkedik a tündék birodalmához. Elüldöztek otthonról, azért hagytad el a szülőfölded. Vagy menekülsz valakitől, hogy ilyen távol merészkedtél otthonodtól? - Szóhoz se hagyta jutni szegény meglepett férfit, de amint kis szünetet hagyott, már válaszolt is. -Egyik se, én valójában titeket kerestelek! - Minket? - Kérdezett vissza meghökkenve, azt hitte rosszul értelmezte az emberi nyelvet, hisz miért keresné egy ember a tünde fajt, főleg, hogy kevesen hisznek bennük, akikismerik is őket, mesékből. - Igen titeket! - Erősítette meg a választ. - Te úgy érted Turont kerested? Vagy Cunnirt az erdő tündekirályát vagy netán valamelyik katonát, szolgát a tünde birodalomból? - Nem, nem kedves Turon, én nem is tudtam mindideáig rólatok, neveteket pláne nem ismertem. Én azt se gondoltam tényleg léteztek, de hittem, vagyis próbáltam hinni. Ajj miket beszélek, már magam se értem. - Turon a madarára nézett, s így szólt hozzá. - Te érted mit akar mondani ez a különös lény? - Csip csip. - Érkezett a válasz. - Hát én sem, majd felugrott a fára és elköszönt a férfitól. - Elnézést kedves Don Toremo Kadartából, de nekem mennem kell, atyám már biztos kerestett és dühös lesz ha későn érek haza. - De hát be se fejeztem amit akartam. - Kiálltotta a tünde után. - Semmi baj, majd folytatjuk még, addig is élvezd a táj szépségét, Aeriel itt marad veled, hogy ne legyél magányos. Általa bárhol is légy, megfoglak találni. Viszlát! - Fáról fára ugrálva eltűnt a ragyogó tünde, míg Aeriel rászállt újra a Don vállára és zengő hangon énekelni kezdett. - Tomerot annyira elbűvölte és magával ragadta a éneklő madárka hangja, hogy azt is elfelejtette ki Ő, mit akar, hol van és mit csinált nem rég. Leült törökülésbe és hallgatta nyugodtan a kismadár énekét.

- Végre, hogy előkerültél. - Bújt elő egy csinos tündelány Turon mögött. A haja zöldről átváltozott élénk vörös színűvé és elrakta nyílveszőjét a hátán lévő tokjába. - Gondolhattam volna Nestil, hogy te vagy az. Rajtad kivül senki se tud ilyen könnyen elrejtőzni és mögém lopózni észrevétlen. -Erre a lány felnevetett lassú léptekkel közeledett a herceg felé. Szűk kivágott barna bőrruhái szorosan simultak vékony testéhez, mégsem akadályozták mozgásában. Odaért közvetlen Turon elé, zöld szemei sötétté váltak s apró csukott száján keresztül is látszottak pengeéles tűfogai, aztán lekevert egy taslit neki, mire a fiú seggre ült. Megvakarta feje búbját és felállt. - Ezt miért kellett? Tudod te mi jár ha egy nemeshez hozzáérsz? Ha ezt a király, az atyám megtudja? - Nemes? - Röhögött a lány. -De nem tudja meg! - Játszi könyedséggel felszökkent a mögötte lévő fa vastag ágára, előhúzta tokjából íját, majd Turonra célzott, megfeszítette s kilőtte a nyílvesszőt. A herceg hegyes füle mellett repült el egyenest a fátörzsbe fúródva, úgy, hogy Turon karikafülbevalói kalimpálni kezdtek. - Mint ahogy ezt se tudja meg! - Folytatta a hergelést a lány. - Turon tudta nem akarta bántani, hisz a királyság legjobb íjászával állt szemben, és egyben a legpimaszabb tündérével is, akit nagyon szeretett. Megunva a lány játszadozását Turon körül fehér vakító fény keletkezett, majd eltűnt. Nestil ismerte a herceg képességeit, jól tudta ez a kedvence és hogy mi fog következni. Hátra nézett, de már a tündefiú vékony kezei rátapadtak a lány izmos hasára s szőke hajfürtjei átfonták a leány mellkasát. - Elkaptalak! - Mondta tárgyilagosan, mire a leány elmosolyodott és jobban odabújt a fiúhoz. - Vagy csak hagytam , hogy elkapj. -Puszit adott Turon arcára, majd felugrott, kibújva a szorításból le a földre és tárgyilagosan mondta. - Gyere hercegem, mert Cunnir és a felderítők már tűvé tették érted az egész erdőt. Ne várassuk tovább a királyt. - Lehuppant mellé a fiú és semmit se szólt csak bólintott és követte.

8. rész A szerelmes tündepár

- Fiam, te vagy a királyság hercege és a leendő király. Tudod te mivel jár ez? - Igen atyám. - Hajtott fejet a megkerült fiú. -Lassan száz éves leszel, még sem tudod betartania törvényeinket. A népünk ellenségei bármikor lecsaphatnak rád, te meg őrizet nélkül császkálsz egymagad, mindig! - De atyám. - Nincs de! - Akkor sem fogok bezárva élni, mint egy fogoly, vagy robotolni, mint egy rabszolga, csak, mert rossz helyre születtem. - Rossz helyre? - Állt fel Cunnir és, ahogy lépett fia felé, homlokán megjelent egy zöld kis fa szerteágazó ágakkal, ami akkor történik, ha a király ideges és hatalmas varázslatot akar kibocsájtani. A pár katona, kik a helységben voltak, olyannyira megijedtek, hogy villámgyorsan el is tüntek. Turon, viszont nem félt atyja haragjától és kiegyenesedve, szemtől szemben állt vele. Cunnir akkora pofont adott fiának, hogy még a fal se állította meg. Felállt, majd ment volna el, de Cunnir, egy láthatatlan erő segítségével visszahozta a herceget magához és elkapta a ruháján keresztül. Jobb kezén lévő ujjait, torka köré fonta és szorította, míg végül Nestil jelent meg a hangzavar után. - Elég! - Kiálltott fel a törmeléken állva, majd magához tért a két ajtónál posztoló tünde katona is. -Cunnir látva, hogy picit elvetette a súlykot elengedte fiát, és eltűnt a varázsjel is a homlokáról. Kicsit higadtabban, de még hangosan folytatta a fia szidását. - Rossz helyre születtél? - Ismételte Turon szavait. - Más örülne ilyen nemesi családba szület, szülőanyád életet adott neked, sőt életét áldozta csak, hogy te élj, és ezt mered mondani? - Itt már Turon is érezte, nem kellett volna ily módon megbántani atyját, leszegett fejjel, némán hallgatta a dühős tündekirályt. -Csak anyád miatt hagytalak életben, hogy ne legyen áldozata hiábavaló, de ne akard megváltozon a véleményem. Most pedig eredj a szobádba mielőtt olyat mondok vagy teszek, amit magam is megbánok. -Katonák! -Erre odarohant a két ajtónálló s megjelentek a többiek is. -Kísérjétek a herceget a szobájába, nehogy eltévedjen út közben. - Értettük! - Majd karonfogták a még félig kába fiút és elvonszolták, Nestil is indult volna utánuk, de Cunnir feltartóztatta. - Te nem! Maradj, még beszédem van veled! - Nézett szúros tekintettével a leányra s közelebb ment hozzá. - Sose kedveltelek, de a harci képességeidet nagyra tartom. Becsülöm benned, hogy kitartasz fiam mellett és véded, de az engedelmetlenséged nem biztos tolerálni fogom a továbbiakban. Lehet Turon odaáig van érted, de ne akard eljöjjön a nap, amikor már ez se jelent akadályt, hogy száműzetésre ítéljelek. Sokat engedsz meg magadnak te katona, tud hol a helyed! - Nestil vissza szeretett volna beszélni királyának, vagy bemosni egyet, de tudta ez csak olaj lenne a tüzre, így lenyelte a sértést és távozott.

-Jól vagy hercegem? -Ült le az ágy szélére Nestil. - Köszönöm igen. Ha nem lennél talán már. - Ccs! - Fogta be ujjával a száját. - Ne beszélj, pihenj. - Atyám sose fog megbocsátani nekem. - Akármit tesz, még ha nem is úgy tűnik, de az érdekedben teszi és szeret, óv. - Bah. -Fordult el a fiú. - Látszat és színjáték. Mióta meghalt anyám, gyűlöl, engem okol a veszteségért, mintha én nem vesztettem volna el Őt. -Nem te tehetsz róla! - Ezt neki mond. Szíve szerint holtan látna, ezt mindenki tudja. - Erre a lány nem felelt, csak egy könnycseppet hullajtott. -Ne sírj drága, nem szeretem, ha szomorú vagy. - Törölte le fájó kezével a lány könnyét szép arcbőréről. - Félek Turon! - Mitől? -Hogy mi lesz, ha nem leszel. Túl drága vagy nekem, ahhoz, hogy elveszítselek. - Nem fogsz egykönnyen elveszíteni, ígérem. - Atyád sose egyezne bele, hogy a herceg, egy magam fajta közrendűvel legyen. - Akkor elmenekülünk, ahol nem talál ránk. - Hova mehetnénk? - Nem tudom. - A királyságon kivül még nem jártunk, nem engedi Cunnir, hogy átlépjük a határvonalat, tudod jól. - De miért? Vajon mi van a túloldalt, amitől ennyire fél? -Téged félt a környező tündéktől, akik életére akarnak törni. - Badarság! Atyám örülne legjobban, ha egyik ellensége megölne, hisz egy gonddal kevesebb lenne. Más van a háttérben, amit szeretnék kideríteni. Te nem Nestil? - Nem tudom, félek. - Ne félj, míg itt vagyok. - Ekkor a lány megnyugodott és odahajolt a fiú felé, s fülébe súgta. - Szeretlek. - Majd csókot adott szájára. - Én is téged. - Viszonozta a fiú. - Mondanom kell még valamit. Találkoztam egy emberrel. - Mi? -Állt fel az ágy széléről meghökkenve. -Még is mikor és hol? - Nemrég, a határnál, mielőtt rám találtál. Don Toremonak hívják és a halandók birodalmából jött. - És te életben hagytad? Mi lesz ha elárul minket vagy bajba sodor. - Ne aggódj, Aeriel rajta tartja a szemét, és ártalmatlannak tűnik. A hely varázslata, amúgy se engedné elmenni. - De akkor is! Felelőtlen. - Nestil kérlek. - Fojtotta belé a szót, majd köhögött. - Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni, még gyógyulnod kell. - Igen, pont ezért szeretnélek megkérni egy szívességre. - Ekkor mutatta a lánynak hajoljon közelebb hozzá, hogy biztosan senki se hallja, amit mondani akar. Mondandója után, a leánynak nagyra nyílt a pupillája, aztán sóhajtva beletörődött a szerelme akaratába és jelezve tudja mi a feladata, magára hagyta a sebesült tünde fiút.

9.rész: Nestil és a Don találkozása

Nestil pontosan követve Turon útmutatását, fáról fára szökkenve haladt, egyre távolodva Windcuttól, a tündevárostól. Gyors s könnyű lépteit követni se lehetett, olyan volt, mintha repülne szinte, könnyű csontozata miatt a hajszál vékony ág is elbírta súlyát. Miközben közeledett Toremo tartózkodási helyéhez, egyre nagyobb izgatottság nőtt urrá rajta, ami félelemmé is változott, hisz még nem találkozott halandóval. Egy ismeretlen emberhez tart, amit valószínű, nem tett volna meg senki más kedvéért, de Turon tudott hatni rá és jó volt beszélőkéje is. Már majdnem elérte a vízesést, megköszörülte a torkát és fogalma sem volt miként szólítsa meg az embert, mit mondjon, hogy viselkedjen.

Don Toremo még mindig a táj szépségét bűvölte, vállán Aeriellel. Eszébe sem jutott, hogy egy varázslat alatt áll, amit az ifjú herceg bocsátott ki rá, hogy véletlen se szökhessen meg, bár nem mintha megtette volna. A zöldellő falevelek, ahogyan fújta a lágy szellő, olykor egy egy kis örvénybe torkollva, a tengerkék tiszta víz, ahogy csobogott a dombtetőről le a sík vídékre s a kis tó képsődésből folyt tovább patakokba, kisebb folyótorkolatokba elragadó látvány volt. Kevés ember mondhatta el, hogy eljutott ideáig és mégkevesebb élvezhette hosszútávon a meseszép birodalom előnyeit. Nestil odaért a megadott helyre és még először távolról figyelte a férfit. Órákon keresztül nézte, felmérte mit csinál, mire, hogy reagál és veszélyes lehet e rá nézve. A kismadár érezte a tündeleányt, s fel is reppent hozzá a közeli falombkoronába üdvözölni. - Csip csip! - Csendben Aeriel, még meglát. - Tette szája elé vékony ujjait, de a madár nem értette, csak forgatta a kis fejét. - Barátom hova tűntél? - Kereste a Don, miután észrevette egyedül maradt, majd szomorúan leült és magány, kesrűség fogta el. Nestil furcsálta az ember nagy változását és viselkedését, majd rájött a madár okozhatta. - Aeriel figyelj rám! Menj vissza a halandóhoz kérlek, kíváncsi vagyok valamire. - A kismadár nem nagyon értette a nő szavait, de gesztikulásából kikövetkeztette mit szeretne, így visszaröppent Toremo vállára. - A férfi örömmel fogadta újdonsült barátját, felállt és újra jó kedve lett és sétálni kezdett. Beszélt hozzá és enni adott neki, amikor egy gyümölcsös bokor vagy fa mellett haladtak el. - A tündelány kitanulmányozta a férfit és cselekedetei alapján nem találta fenyegetőnek, így óvatosan leugrott a rejtekéből és szemébe nézett.

- Üdvözöllek Don Toremo Kadartából! - Erre a férfi, hátrálni kezdett, nagyon megijedt és egy kiálló fagyökérbe el is esett, amire a madár felröppent és átszállt a nő vállára. -Vigyázz kismadár, nem tudni ki ez. Ki vagy és mit akarsz tőlem? Honnan tudod nevem? -Tette fel gyorsan egymás után a kérdéseit, mire a nő nem felelt, hiszen nem értette ezt a reakciót. A tündék kevese ismerte a félelmet és sokuknak még érzelme se volt, de rájött, talán jobb lett volna, ha nem ront rá egyből a szerencsétlenre. Közeledett felé és próbálta nyugtatni az emberi nyelven, hogy értse Őt. - Nestil vagyok, barát! Ismerem Turont és Aerielt a kis barátod. Békés szándékkal jöttem, nem foglak bántani! - Turon ki az? Nem ismerek semmiféle ilyen nevű embert. - Ő is tünde, mint én. Tudod pár napja találkoztatok, Ő mentett meg. - Majd rázta a fejét a férfi, mint aki semmit sem tud, ekkor homlokára csapott a lány. Persze, hisz varázslatot szórt rá, ezért nem emlékszik semmire. - Várj. - Becsukta a szemét, majd felemelte a kezét és így szólt. - Most már tudnod kell, megtörtem a bűbájt.- Igen, már rémlik. Szóval Aerielnek hívják ezt a kis madarat. -Igen, Turon barátja, megkérte figyeljen rád. - Hálás vagyok neki akkor, szívemhez nőtt e jószag. - Majd vissza is szállt Toremora. - Miért ment el olyan gyorsan a másik tünde? - Ez hosszú, gyere elmesélem neked az egész történetet. -Ekkor leültek egymás mellé és mindent elmondott Nestil neki. Mesélt a tündebirodalomról, ellenségeiről, varázslatokról, szokásaikról, királyról, hercegről és a kettőjük kapcsolatáról. A Don sokmindenre választ kapott és tisztán látott, most már nem fog félni, ha újabb tünde áll vele szemben, de azért megtartja a két lépés távolságot, míg nem tudja ellenség vagy barát. Míg a tündeherceg gyógyulgatott, párja egyre gyakrabban járt ki Toremohoz, aki örült a társaságnak. Hiába volt mellette mindig Aeriel, de egy olyan partner, kivel társalogni is tud, még is csak jobb. Míg Nestil mindent elmesélt neki a tündékről, a férfi is így tett az emberekről. Elmondta Kadarta történetét, az emberek szokásait, királyáról ódákat zenget, kisebb csatákról és ami a népes területeken zajlik, aztán nehezen, de végül kinyögte célját is.

- Jobban vagy szerelmem? - Lépett be az ajtón Nestil. - Igen, még pár nap és újra a régi leszek. - Körözött karjával Turon. - Rendben, de azért ne erőltesd meg magad. - Oké, és mi híred van, a mi kis halandónkról. - Ccs! - Halkabban. - Ne mi a fene, csak nem megkedvelted? - Hát szó mi szó, tényleg rendesnek és megbízhatónak tűnik. - Csak okosan, még a végén féltékeny leszek! - Csipkelődőtt a herceg. - Ki tudja. - Ment bele a játékba a lány. - Na! - Ült fel ágya szélére a leány mellé. -A nagy komor és rideg Nestil megkedvelt egy embert, ki hitte volna. -Ezt sértésnek is vehetném. - Ne haragudj nem annak szántam, de örülök, hogy megbíztál bennem. - Ha felépülsz, mi lesz a halandóval? Idő kérdése és atyád tudni fog róla, akkor jaj nekünk. - Igazad van Nestil, nem rejtekedhetjük élete végéig. -Figyelj Turon, elmondta nekem miért is keresett fel minket. - És miért? - Segítség kell neki. Királya, a népe veszélyben van és fél, hogy legyőzik és megsemmisítik. - Akkor hiába tett meg ennyi utat, mert ismered törvényink, nem léphetünk át még a határvonalon se, nem még az emberek birodalmában. - De Turon, én napok óta vagyok vele és sok dolgot elmondott nekem, amit ha hallannál te is, biztos másképpen gondolkodnál. - Sajnálom, de ez nem a mi harcunk. Ő harcoljon az övéivel mi a mieinkkel. Ismered a múltat te is? Mennyi áldozatot követelt mikor beleavatkozott a két nép egymás harcába, jobb ez így. - Erre e lány könnye eltakarása érdekében, szeme elé kapta kezeit és kirohant, de még előtte így szólt. - Félreismertelek. A végén ne hogy olyan légy mint atyád! - Várj Nestil! - Kiálltott utána, de már hűlt helye volt. Sokáig merengett szerelme utolsó szavain.

10.rész: Menekülés

Csodaszép volt az Erdei királyság vára. Emberszem még nem látta, de még más tünde nép közül is igen csak kevesen. Az egész város egy hegygerinc oldalában helyezkedett el egy hasadékban. Tetejéről s oldalaiból víz folyt le, hiszen a vízesés is egyfajta menedéket, rejtőzkődési lehetőséget biztosított számukra a nem kívánt személyek ellen. Különböző szintekből s méretű építményekből állt, de mindközül a leglátványosabbak az ovális formájú, hegyes kupolájú tornyok voltak. Dísszes, formás márvány borította, különböző mintákkal formázva. Kőút vezetett egyik csarnokból a másikba, ami szerteágazó volt. Kiálló peremek tucatjai is észrevehető volt a hegyoldalból, ami a felderítők számára volt igen előnyös. Az ablakok gyémánt üvegből készültek s erős, csavart faanyag tartotta. Fentről nézve nem is látszott az ezernyi tünde sereg, hisz hajszálvékony pókhálószerű fonal borított be a kupolák és a más alakú lakhelyek tetejét. Biztonságos, megfontolt nép volt, ezek az erdei tündék, ezért semmit se bíztak a véletlenre. Tucatnyi szemfényvesztő technikát is képesek voltak bevetni titokba maradásuk érdekében.

- Ó Turon herceg, örvendek a találkozásnak. Remélem jobban van és sajnálom múltkori mogorva viselkedésem, ha tudtam volna egy nemes áll előttem. - Hajolt meg a Don. - Semmi baj, állj fel barátom. Nestil mindent elmondott. - Nézett a mellette álló leányra, majd Aerielt üdvözölte, ki körbe körbe repdesett örömébe. - Jól van jól van,én is örülök neked, de még elszédülök a végén, ha nem hagyod abba. -Hesegette szeme elől a kis madarat, majd felemelte bal karját, ahol társa pihenni szokott. -Először nem értette a Don viselkedését, majd rájött, hogy a lány feloldotta a varázst, így mindent tud, talán többet is mit halandó tudhatna. - Jól vagyok köszönöm, de nyugodtan beszélj normálisan. Ez a herceg maszlag atyám agyszüleménye, nekem nem fája fogam e címre. Én barátokra vágyom, kalandra és felfedezni a világot. - Kiegyenesedett a férfi, majd felcsillant a szeme, talán ez jó alkalom, hogy ismét előrukkoljon tervével.- Értem értem Turon úrfi, de. - Csak simán Turon. - Javította ki. - Rendben Turon, szóval, nem akarlak sürgetni, de gondolkoztál azon, amit minap mondtam Nestilnek? - Hogy menjünk veled az emberek világába? - Igen. Minden perc számít, már régen eljöttem. - Itt lehajtotta fejét és búsan folytatta. - Az is lehet, már Serin királyom nem. - Ne aggódj kedves Don Toremo Kadartából. Biztos jól van királyod és néped is. - Fejezte be reménykeltően a leány, mire a kis madár is felröppent és hangosan csiripelt. - Ha ti mondjátok. - Mosolyodott el a Don. - Sajnálom barátom, de nem mehetünk. Tudod atyám, törvények és. - Megértem. - Vágott szavába Toremo, majd elköszönt és búskomoran távozni készült volna. -Te meg hova mész? - Kérdezte Turon. - Hát vissza a szülőföldemre, ha nem tudtok segíteni, miért maradnék. - Sajnálom, de nem engedhetlek el. - Mondta ridegen Turon, mire a férfi megállt és fagyos tekintettel bámulta. - Hogy érted azt, hogy nem mehetek? Fogoly lennék? Netán megakartok ölni? - Nem, nem. Szó sincsen ilyenekről, de túl sokat tudsz rólunk és hiába szolgáltál bízalmunkra, nem engedhetjük meg, ennyi információval elhagyd a királyság területét. - De Turon! - Nézett rá Nestil, mint aki nem ért egyet kedvesével, majd látva a fiú arcát és végiggondolva egészet, igazat kellett adnia neki, hiába is szerette volna másképp. -Kényes helyzet, mert megkedveltünk, haza nem engedhetlek a népem érdekében, de ha királyom rájön itt vagy. -Akkor tegyél rám bűbájt, mint a vízesésnél. Töröld ki emlékeim vagy bánom is én. - Sajnos nem lehet Toremo, mert a tündevarázslat, ahogy elhagyod a birodalmat elgyengül és elveszti hatalmát. Mi itt vagyunk erősek otthonukba, ezért is járunk ritkán el.- Nagyon bánatosak lettek mindhárman, és tanakodtak mi legyen, még Aeriel is bánatosan csicsergett.

- Uram! Követtük a herceget ahogy kérte, Nestillel hagyta el Windcutot, majd a határig ment, ahol. - Itt megköszörülte nyelvét. - Ahol? Folytasd katona! - Rivalt rá Cunnir. - Találkozott egy emberrel és társalogtak. - Mi? Emberrel? -Az hogy lehet? - Nem tudom felség, sokáig figyeltük és úgy tűnik ismerik egymást és nem ellenséges szándékkal találkoztak. - Hajtott fejjel válaszolt neki a tündekatona, félve a haragtól, de a király nem bántotta, visszaült trónjára és kezeit morzsolgatta. - Nem fogadsz szót nekem, elszöksz, bajt hozol magadra és népedre, nem törödsz senkivel sem, alacsonyabb rendűt kedvelsz meg és most még halandót hozol a királyságomba! - Mormogta magába majd kiadta a parancsot. - A fiam mai naptól nem a herceg, nem a trón jogos örököse. Szégyent hozott rám a családunkra, a népére, ezért száműzöm. Katona, menj egy tucat társaddal és öld meg az embert. - Értettem és mi legyen a Nestillel? -Végezzetek vele is! - Mondta közönyösen. -Uram, ezt Turon úrfi nem fogja hagyni, ha ellenáll? - Cselekedjetek belátásotok szerint, engem nem érdekel, csak zárjuk le mihamarabb ezt az ügyet. -Tette hozzá ridegen, majd útnak indítatta legjobb katonáit.

- Ránk találtak! - Kiálltott fel Nestil. -Kik? - Kérdezte Toremo. - Ez csak atyám lehet, lebuktunk, fussunk. -Félbehagyták a beszélgetést és elindultak a határ felé. Nestil szökelt a fákon elől, míg Turon futott Aeriellel a vállán, a Don mellett. A két tünde könnyedén lehagyta volna üldőzőit, de Toremo idős is volt, ember is, így megnehezítette a dolgot. - Ez így nem jó. - Mondta Turon és megállt. - Menjetek előre én feltartom őket. - Nem! - Szökkelt vissza a lány elébe. - Te a herceg vagy és élned kell, majd én. - De! - Vitázott vele a fiú, míg a Don megállt egy fánál levegőért kapkodva. - Aeriel csapdosta apró szárnyait, hihetetlen gyorsaságának köszönhetően, el tudott repülni az üldőzőkhöz és vissza, anélkül csökkent volna az időhátrány. Elmondta zengő hangon társának, hogy nemsokára utolérik őket. A madár beszédjét, csak Turon értette, minden más tündének egyszerű madárcsicsergésnek hallatszott. Nestil lágy, lassú csókot nyomott a fiú szájára. - Nem itt fogok meghalni, de menjetek vagy oda az előnyünk. -Turon nem szívesen, de ott hagyta a kedvesét, s mialatt tolta maga előtt a fáradt férfit, Nestil a megfeszített íjjal várta Cunnir csapatát.

11.rész: Bellor a Nagy Tó Ura

Repül a sas, messze magasan száll, egészen a felhőkben cikázva, az erdő felett. A fák merészen nagyra nőttek s sűrű lombkoronáik takarták a vídéket. E madárt nem zavarta a lent zajló élet, hogy az emberek birodálmából jött e avagy messzebbről nem tudni, csak szelte könnyedén a levegőt óriási szárnyaival. Szállt szélsebesen az Erdei királyság felett, tovább a Sárkányhegyen át, egészen Aroth váráig, ahol is megpihent az egyik tartó pilléren. Hegyes csőrével megvakarta fáradt tollait, majd sötét szemeivel futó pislantást vetett az őrökre, és tovaszállt. Az erődítmény hatalmas volt, szinte szemmel nem is mérhető, így sok vándormadárnak nyújtott védelmet, ahol megpihenhettek. Aroth városát víz vette körbe, ezért eddig elfoglalni se tudták. Erős, masszív falai égig emelkedtek és két oldalt, mintegy ovális alakban összekapcsolódtak. Egy bejárata volt középen, s a kapu, mi összetartotta a két részt több láb magas volt, faanyag, ami létrához hasonlított. Több bástya dudorodott ki a fal mentén, kisebb, nagyobb méretben. A többrétegő épület, ahogy kapaszodott az ég felé, úgy szűkült, majd tetejéhez érve, két karom állt egymással szembe, mint, ha a Napot tartaná. Gyönyörködtető látvány volt, főleg Napkeltekor, amikor is a Nap pont a két karom közé esett és fénye beragyogta az építmény belsejét. Minden tündenép közt, ezt tartották a leghatalmasabb, legszebb és legerősebb várnak, szinte Szent helynek már. A várost kisebb szigetek határolták, ahol őrszemek figyelték az ellenséget. Az egyik szigeten, viszont zászlók voltak, amik az ellenség sikertelen támadásait szimbolizálta, ezzel is fitogtatva az erejüket.

-Ahogy mondta felség, Észak felé sötét erő kezdett mozgolódni. - Mondta a tünde katona, mire a király felállt trónjáról és felé sétált. Erős, több kilós páncél nehezéket viselt, még is könnyedén mozgott öltözetétől. Elővette karméretű éles hófehér pengéjét, megforgatta alattvalója előtt és visszadugta övére. Megrezegtette óriási hegyes fülét, majd így szólt. - Sejtéseim sajnos beigazolódni látszanak. Nem késlekedhetünk, küldessetek a Völgy Úrnőjéhez. - Tessék? - Kérdezett vissza remegő hangon a felderítő. Jól tudta királya és a Völgy Úrnője nincsennek jóban. - Nem jól hallottad? - Húzta össze vékony szemöldökét, szúros pillantást vetett aranysárga apró szemeivel, s húzogatta ráncos arcbőrét. - Értettem felséged, de ilyen nagy lenne a baj, hogy a Völgy. -Majd hirtelen gyorsasságának, a szolga mögé került, inas kezét vállára tette. -Nem szeretem magam ismételni, menj, azonnal! - Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel. A szolga ki se mondta szavait, ura már is mögé került, aztán nyomatékossága után, alárendelte el is tűnt, megértve végre a sürgősséget. Az Uralkodó combjáig érő hosszú fehér haja még a levegőt szelte, de az üzenet már úton volt. Bellor szerette a fegyelmet és a gyorsaságot, igaz gyakran kellett ezért durvább eszközökhöz is folyamodnia.

- Mi történt atyám? Az egyik katona, majd fellökött idefele jöttömbe, annyira iszkolt a várból kifele. Csak nem megint az erődet fitogtattad? - Lépett be az ajtón egy másik tünde, ki tetőtől talpig hasonlított a királyra, le se tagadhatta volna a fia. Zöld nehéz ruhája, egyszerű mintákkal, fehér hoszú haj, szögletes áll, kerek arconása. Egyedül a ráncos arcbőr és a sötét komor tekintett, különböztette meg tőle. A hercegnek világosbarna szemszíne volt és sima arca, tekintette is vidámabb. A király erre elmosolyodott, majd visszaült a helyére, miközben a tünde fiú is odaért. - Valami nincs rendben fiam. Már régóta nyomaszt valami, ezért kiküldtem Északra pár emberem nézzenek körbe. -És mit láttak a felderítőid? - Amit nem akartam, hogy lássanak. Reméltem tévedek, de ösztöneim nem csaptak be. Rossz hír fiam, nagyon rossz hír. - Mond már, ne csigázz! - A Boszorkány templom! - Mi van vele? - Vágott folyton atyja szavába, kissé idegesen és izgatottan. - Kigyulladtak a fények! - Tessék? -A herceg e szavak elhangzásan után, megdermedt. Úgy érezte a levegő fojtogatja és hideg szél csapta meg testét. Kezei remegtek és fogai vacogtak. A király hangja is más lett, vészjóslobb, de visszafogodtabb. Lehunyta szemét pár másodpercre, majd kinyitotta és folytatta. - Igaz, a katonák nem merték megközelíteni, de az Árnyerdőből is jól látták a jelenséget. - Biztos ez? Nem tévedtek, vagy az Erdei tündék illúziója csupán? - Nem, fiam! - Talán Melui áll a háttérben! - Fejezd be fiam! - Ugrott elébe s pofon vágta. Nem az erdei tündék és nem is a völgy tündék állnak e mögött ez biztos. - A herceg jól tudta ezt, de még se akarta elhinni. A Tó tündéi voltak a legjobb nyomkeresők és felderítők, így, amit ők mondtak, az biztosan, úgy is volt. - Akkor ez azt jelenti a gonosz újra hatalomra jutott. - Folytatta a fiatal tünde. - Nem tudom, de valami készül a birodalom északi részén, és nem sok jóval kecsegtett, ez biztos. - Zárta le az idős tünde. - Már küldtem üzenetet a Völgybe, nem késlekedhetünk, hisz, ha újra Azzal kell szembenéznünk szükségünk lesz minden szövetségesre. - A herceg nem felelt, szorongása továbbra is fent állt, nem kérdezett többet, hisz jól tudta Ő is, mint minden tünde, miről is van itt szó, talán a tündebirodalom bukása.

12. rész: Egy jó barát halála

- Leráztuk őket? - Kérdezte zihálva a Don, miközben Turon forgatta fejét üldözőit kémlelve. -Szerintem igen, nem érzek mást körülöttünk. De nagyon aggódom Nestilért, már utol kellett volna érnie minket. - Ne féltsd barátom azt a leányt, én, ahogy megismertem, biztos egy fánál ücsörögök felszegett fejjel, s várja visszatérted. - Neked legyen igazad kedves Toremo. - Messze vagyunk még, már fáradtak a lábaim. - Nézd! - Mutatott a tündefiú két fa közt el. -A fákon túl már az emberek birodalma van. Ez a határ, én innentől nem kísérhetlek tovább. - A Don nagyon megörült, és előrébb lépett, míg Turon ölbetett kézzel és mosollyal arcán figyelte az öreget. Toremo kilépett a sűrű erdőből, a tündék rejtett és csodás birodalmából és megpillantotta a sík és kijetlen tájat. Nem erre jött, nem is ismerte ezt a helyet, de tudta Kadarta már nincs messze. Visszafordult a segítőjéhez és kezet nyújtott neki, mire a tünde fejet csóvált, mert nem értette szándékát. - Mi emberek, így köszönjük meg a segítséget. -És odanyúlt megfogta a kezét és megszorította, amire Turon ismét elmosolyodott és ennyit szólt. - Vigyázz magadra és remélem még hallok felőled. - Remélem én is. - Válaszolta az ember, majd hátat fordítva elindult.

A tünde is visszavette a irány, felugrott egy ágra, majd a közeli bokor megrázkódott. Nem érezte ellenség jelenlétét és Aeriel se volt közelben, hisz üldözése során, visszaküldte Nestilhez, szemmel tartsa lányt. Rossz érzése volt, ezért leugrott az ágról, közelebb lépett a bokorhoz, majd észrevett egy kiálló vékony kezet, ami íjjat tart. Minden gyorsan történt, mire felkiálltott késő volt. - Toremo vigyázz! - Ordított fel, majd elindult, de a nyílvessző kiröppent a bokorból és a megforduló ember mellkasába landolt. A meghökkent férfinak le se esett először, mi történt, majd lenézett és a véres ruhája látványa fogadta. Megfogdta két karjával a vesszőt, de nem tudta kihúzni, mélyen belefúródott testébe. Szép lassan összegörnyedt, majd hanyat feküdt a füvön. Turon előbb a bokorhoz sietett, de az alak már el is tűnt, mire odaért, utol érhette volna, de megsebesült barátjával foglalkozott először. Odament melé és kivette belőle a nyílvesszőt, majd ölébe vette. - Barátom, várj megmentelek. Igaz én annyira nem értek a gyógyításhoz, de megpróbálom. -Aztán ölébe tette a haldokló férfi fejét és két kezét a vérző pontra, majd koncentrált. Kezei fényesen ragyogtak, de a seb nem gyógyult be. - Hagyd Turon úrfi, nekem már annyi. - Nem! Nem engedem, hogy itt halj meg a cél előtt! - Nestil mindjárt ideér, majd Ő segít. - A Don eltolta utolsó erejéből az úrfi kezét mellkasáról, majd vért köhögött fel s így szólt utána. - Öreg vagyok, úgy látszik ez volt megírva számomra. És, hogy itt él véget az életem? Ennek csak örülök! - Majd elmosolyodott. Turon egyik szeméből pici könyycsepp gördült le, amit észrevett és hitetlenkedve nézte mi történik vele, hisz a tündék keveseinek volt érzelme, még kevesebb sírt. Nem értette ez az ember miért örül ennyire a halálnak és további kérdéseket szeretett volna neki feltenni, de már nem volt ideje. A Don látva a tünde reakcióját folytatta, hogy megmagyarázza a neki ezt az érzést, ezt a dolgot, ami benne lejátszódott most. - Igen, örülök, hogy így alakult! Hogy miért? Mert megismerhettelek téged és Nestilt. Új barátokat szereztem az utolsó éveiben. Sok évig szolgáltam hűen királyomat, aki barátom is volt, majd kíváncsiságomnak elegettéve elindultam a tündéket keresni és láss csodát megleltem. - Megint vért köhögött fel, amjd folytatta, immár lassabban. - Csodálatos és varázslatos ez a hely, szebb és káprázatosabb, mint hittem, még ha a fele a te általad keltett illuzió is volt. Ha meg kell halnom, nem bánom itt halok meg a határnál, az életem két legfontosabb és legszebb helyénél, ami meghatározó volt számomra. Egyszer már megmentettél engem, köszönöm neked. Köszönöm, hogy megmutattad e meseszép világot. Köszönöm, hogy bizalmadba fogadtál és barátom lettél. - Majd szép lassan lehunyta szemeit. - Egyet bánok. - A kis barátomtól és Nestiltől nem tudtam elköszöni. - Ne aggódj, majd én megteszem helyetted is. - Vígasztalta Turon. - A férfi ismét elmosolyodott, immáron utoljára. - Köszönök mindent nektek! - S lecsukta örökkre a szemeit. A tünde egy darabig még nézte, majd visszavitte a vízeséshez és eltemette. Nem állított neki sírt és nem hagyott nyomott, de tudta ez volt a jó döntés és barátja is ezt szerette volna. Darabig gyászolta, azután elindult Nestil és Aeriel keresésére.

Órák óta kereste a társát, de nem lelte. Aeriel és Nestil eltűnt. Az orvgyilkos kiléte és rejtekhelye is ismeretlen volt Turon előtt. Aggódalma egyre nőtt, de Windcutba nem térhetett vissza, hiszen tudta szökött bünőzőként kezelnénk. Jobb esetbe börtön, rosszabba kivégzik árulásért és királyi parancs megtagadásáért. A tündék nem ismertek kegyelmet, szigorúan vették a törvényeket, legalábbis Cunnir. Bellor, a Nagy Tó Urának tekintette és arckifejezése szigorúbb, fenyegetőbb volt, míg az Erdei Királyé békés és szelíd, mégis Cunnir volt a kegyetlenebb vezető. Messziről figyelte az egykori lakhelyét a száműzött tünde, kicselezve az őrszemeket. Próbált rájönni mi folyik itt és hova tűntek a barátai, de nem látta nyomát elkapták volna. Visszatérve arra a helyre, ahol elváltak, ott sem voltak árulkodó nyomok, így nem tudta mihez kezdjen, hol folytassa a kutatást, de nem adta fel. Nem maradt más élet célja, mint barátait felkutatni netán megmenteni, ha bajba kerültek, hisz a hercegi élet véget ért, és a trónt ( amit, amúgy sem akart) se örökölheti ezáltal. A magányt nem szívlelte, emberek birodalmába nem mehetett, így folytatta az erdő minden szegletének átkutatását remélve épségben megtalálja szerelmét és kis barátját.

13.rész: Fájó emlékek

Egy magas vékony tünde nő szökken fáról fára kisebbről nagyobbra. Gyors mint a villám és könnyű mint a pille. Öltözete lenge ritka fű és fa borítású. Arca kicsi és kerek, szemei színe feketék, mint a sötét, tekintette még is ártatlan és szelíd, akár a bárány. Hosszú, vörös haja lebegett maga mögött, csak úgy, mint fehér áttetszó fátyla, ami viselete hátoldalához volt rögzítve. Híres és erős harcos nő volt, kiről legendák is szólnak, a többi tünde csak "repülő angyalnak" hívta, hiszen úgy hírlet képes repülni. A méregzöld és aranyszínű kiálló tüskék ruháján még káprázatosabbá tették e csodaszép tünde nőt. Majd elérte a célt, megállt egy szakadék szélén, szemben tucatnyi Tó tündével. A hasadék másik oldalán erős és nehéz páncélzatú, talpig felfegyverkezett tünde állt, várva a jelre. Sokáig szemeztek egymással, majd látva a másik nép tündéi idegesen markolásszák kardjuk, az erdei tünde, ki egymaga érkezett a csatatérre, megragadta pengéjét és átrepült a több láb széles, mélyen tátongó lyukon.

-Ez csak nem? - Nézett az egyik tünde a másikra idegesen. - De igen, ez Ő! - Fejezte be a társa. Majd egyszerre felkiálltott az össze tünde. - A repülő angyal! - A felismerés következtében páran le is dobták a pengéjüket és elrohantak, míg a többiek remegve tartották maguk előtt a kardjukat. - Hová menekültők bolondok? Hisz Ő egyedül van! - Kiáltott az egyik katona a berezelt társai után, mire azok nem feleltek, vissza se néztek. - Gyáva férgek! - Mondta magába, majd a megmaradtakhoz szólt. - Előre a királyért! -S megindult a mintegy huszonöt Tó tündéje.

A csata véget ért. A Nagy Tó tündéi mind holtan vérbefagyva feküdtek a szakadék peremén, egyedül az erdei tünde nő maradt talpon. Fáradt volt és kimerült, vérzett a bal karja s jobb lábára alig tudott rálépni. Elbotorkált a hasadék szélére, de ereje már nem volt visszarepülni a túloldalra. Szemei lassa lecsukódtak, majd összeesett.

Pár órával később kinyitotta szemét, de már bekötözve az ágyában találta magát. Cunnir az erdei királyság vezetője ült mellette és fogta apró kezeit. - Jól vagy drágám? - Igen. Mi történt? - Megnyertük a csatát, akarom mondani megnyerted. Az a átkozott Bellor, most megtanulja ne kezdjen ki velünk. - Erre a nő elmosolyodott, lenyugtatva ezzel, a kicsit felhevült tünde férfit. - Pontosan elmesélnéd nekem a részleteket? Hogy kerültem ide? - Miután legyőzted a túlerőt, elgyengültél és eszméletedet vesztetted. Feldertőket küldtem, mert féltettelek és ők találtak rád, hoztak vissza. Szerencsére nem súlyosak a sebek, feküdnöd kell, de helyre jössz. - Köszönöm neked, mi lenne velem nélküled drága férjem. -Majd csókot szeretett volna adni neki, de a fájdalom erősebb volt, mint fel tudjon ülni. - Nyugodtan légy kedvesem. Én tartozom hálával neked. Egyedül szembeszállni velük, nem is értem, miért egyeztem bele. Jó te vagy a "repülő angyal" tudom, de neked is meg vannak a ahatáraid. Lehet legközelebb már nem lesz szerencsénk, és. - Cscs. - Hallgatatta el az aggódó tündét. - Igazad van Cunnir, ez volt az utolsó csatám. - A király nem értette párját, hisz nem rá vallt, hogy ilyen könnyen egyetért vele. - Hogy érted ezt? - Kérdezte kíváncsian. Majd a nő hasára tette a férj kezét. - Várandós vagyok! - Ekkor a tünde felpattant és nem tudta örömébe mit csináljon. -De még is mikor és hogy, miért nem szóltál nekem eddig? - Hebegett habogott a nagy király zavarában. -A nő felkacagott majd folytatta. - Nem régiben vettem észre magamon, tudtam ha szólok óvva intesz a veszélytől és nem engedsz a csatatérre, pedig háború van és tudod jól az erőm létfontosságú a birodalomra nézve. - Lehajtotta fejét Cunnir. - Igazad van, de a háborút lassan megnyerjük és utána kevesen fognak merni szembe szegülni velünk. Hála neked. - Ismét leült és csókot nyomott a nő hasára. -Kisfiú lesz, érzem. - Mondta a nő. - Ez biztos? - Igen. Trónörökös lesz. - Cunnir erre még boldogabb lett, hisz régóta vágyott egy fiúra, kire majd hagyhatja birodalmát. -Mi legyen a neve? - Kérdezte a király. - Én már kitaláltam. Legyen Turon, az atyám után. - Erre a férj bólintott. - Szép név és megtisztelő fiúnkra nézve, hogy egy híres és nagy tünde után kapja a nevét. Rendben legyen Turon. -Majd felállt és elköszönt a beteg nőtől, pihenni tudjon, de ajtó előtt még visszanézett rá. - Szeretlek és köszönök mindent Aeriel. -Majd bezárta az ajtót és a "repülő angyal" álomra hunyta szemét.

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat