Írásaim

14. rész : Razgal a sötét lovas

A tünde birodalom legészakibb részén járunk, az árnyerdőn túl, egészen a Boszorkány templomig. Régi romos épület volt, több láb magas, három szintes, melléképületekkel. A második szint fél teteje hiányzott, illetve az eleje is kőtörmelékből állt. A harmadik szint tornya egész hosszan elnyúlt. Évek óta kijetlen e táj, de most, az amúgy is hátborzongató helyet köd vette körül. Az öreg erdő vén fái száradt ágakkal takarták a templomot, de a bíborvörös fény, mi az ovális kis ablakokból és nyitott bejáratból szűrődött ki, így is látszódtak. A csendet mély morajlás és boszorkányok vihogása váltotta fel. Szörnyek nevetése és csúf lények kacagása keveredett, mit a szél továbbított az erdő felé.

Benzo jelent meg az épület bejáratánál, egy kis görnyedt kobold. Kis teste ragyás volt, tele hólyagokkal, míg arcáról indokolatlanul hosszú, egyenes, fekete szakáll logótt. Szemei világos zölden csillogtak a sötét éjszakában. Kezei s lábai méretéhez képest jóval nagyobbak voltak, karom szerűek. Nagy orra miatt messziről képes volt kiszagolni bármit és széttáló, nagy füleinek köszönhetően nagyon jól is hallott. Szorongatta nyálkás karmai közt középhosszú éles kését, mint aki állatot akarna levágni. Szétnézett, majd ellenséget nem észlelve vissza blatyogott a templomszerűség belsejébe. Aki közelebbről látta az itt zajlottakat, valami rituálé félére vagy szeánszra gondolhatott volna, a fényjátékokból és hangokból ítélve. Sokan tartózkodtak bent, de csak az árnyékukat lehetett kivenni a komor feketeségből. A szeánsz, mit a sötét erő végzett, órákig tartott. Kis idő múlva újabb lények jelentek meg egymás után, s mind a templom felé ment. Legtöbben óriásokra, orkokra, manókra, boszorkányokra hasonlítottak, de sokan beazonosíthatatlan elfajzott korcs volt. A Hold teljes valójában nyúlt végig az égen, ez volt a jel a gonosz koboldnak. Benzo ott hagyva a többi csúf társát, röhögve eliszkolt a Boszorkány templom kijáratán, egyenest belevetve magát a sötét Árnyerdő elszáradt fái közé.

A kis kobold megállt egy nagy, furcsa, öreg fa mellett. Gyökerei vastagon és görbén álltak ki a talajból, de Benzot nem rémítette meg a látvány. Megérkezett a várva várt helyre és az idő is elérkezett. Kezeit dörzsölgetve, szája szélét nyalogatva figyelte a hatalmas erődítményt, ami olyan volt, mintha több vár olvadt volna egybe. Tornyai magasan az égbe nyúltak, erős, több láb magas várfal védte, ami oldalán mintás domborzatok voltak elterülve. A hatalmas és hosszú építményt szemmel nem lehetett behatárolni, belül kanyargós, több szintes lépcsők vezettek egyik toronyból a másikba. A koromfekete, egyszínű erőd, biztos menedék helyet nyújtott a gonosz erőinek, beleolvadva környezetébe. A csúf tábornok egy darabig még csodálta mestere ravaszságát és hirtelen megnövekvő erejét, majd elindult a hatalmas, ovális, több láb széles kapu felé. Odaérve rögtön nyitódni kezdett a több tonás bejárat, nyikorgótt, olya hangosan, hogy még a kobold is füléhez kapott, meg ne süketüljön. Kinyilt lassan és célirányos be is ment a kis gonosz lény, egyenest az első torony elé. Üres, kihalt és rideg hely volt belül is. Még velejéig romlott Benzot is kirázta ez a borzalmas hely. Az udvar közepén állt és körülnézett, várta a parancsot, ami nem sokára meg is érkezett. Egy mély, és ijesztő hang szólt a semmiből hozzá. Egy idegen számára különös nyelv lehetett, amit nem értett volna, de sötét erő katonája minden szavát értette, mit mestere szólni kívánt hozzá. - Készen áll a seregem? - Igen nagy Uram! -Válaszolta reszketve és keresve a hang forrását, sikertelenül. - Rendben van, már nem sok kell és a világ az enyém lesz! - Folytatta gúnyos kacagást követve az árnyból. - Mik a parancsaid Uram, mit tegyen legfőbb szolgád, kinek benzo nevet adtad? -Menj vissza a Boszorkány templomhoz és a katonákkal, mit neked adtam támad meg a tündéket. - Felség, biztosan készen állunk még erre? Ne várjuk meg a.. - Erre a Sötét Úr mérgesen rárivallt. - Meg mered kérdőjelezni a parancsom? - Nem felség, elnézésed kérem, úgy lesz minden, ahogy kívánod. - Helyes, te csak kövesd az utasításaim, a többit bízd rám. - Válaszolta befejezésül és eltűnt. A hely levegője felszabadultabb és nyugodtabb lett. Benzot nem fojtogatta tovább a hely és megkönyebbülten indult vissza rejtekhelyére, megúszva Ura haragját.

Pár nap elteltével, a kobold össze is gyűjtötte katonáit, ami száznál több rémet számlált. Orkok, óriás egyszemű lények, hárpiák, korcsok, mind sorba meneteltek felfegyverkezve egymás után, követve tábornokuk szavát. - A tündék ideje lejárt, ideje hogy a sötét újra átvegye a világ vezetője szerepét. -Röhögött magába a kis kobold, majd beállt a menetbe és megindultak a több napos útnak egyenest Bellor király felé, mi legközelebb eset hozzájuk.

15. rész: Tanítványom miért?

-Több éve, hogy itt hagytál barátom. Vajon merre járhatsz, élsz e még egyáltalán, viszont látlak e még? - Mondta Serin király, az ablakából figyelve a várat, és a közeli vídéket, remélve a távolból megpillanthatja helyettesét, Toremot. Az évek alatt sok minden megváltozott, főleg miútán tanácsadója távozott. Kadarta királysága ismét hanyatlásba kezdett, míg Rontil ereje nőtt. A szövetségesek Prot Fő Úr kivételével átálltak, ami részben köszönhető volt a Don távozásának is. Don Toremo nagy befolyással bírt a környező települések vezetésébe, sok barátja is volt ott. Bölcs és okos emberrek közé tartozott, ki a megfontoltságáról és higgadt természetéről volt híres. A város elhagyásakor egy fontos és értékes személyt vesztett Kadarta. Serin kevésszer volt képes jó döntést hozni és ez most meg is mutatkozott az évek alatt. Öreg is volt és tehetetlen, már rég ki kellett volna választani az új helyettesét, de várt és remélte, hogy barátja visszatér. Ostobasága miatt, fellázadtak sokan, és nem szeretett volna senki a vesztes oldalon állna, ha kitör a háború.

-Minden a tervek szerint megy! - Mondta egy titokzatos idegen a Fő Úrnak, ki Prot szobájának egyik sötét sarkában állt. Magas alak volt, hangja ismerös férfi hang, de arcát takarta a csuklya. Régi szakadt szürke overált viselt, így nem tudni ki lehetett. -Igen, igen. Szerintem is. - Röhögött fel a pocakos alak. - Senki se sejt semmit? - Nem, erről gondoskodtam. - Helyes, ennek örülök. Aztán maradjon is minden így, mert sokat kockáztatok úgye tudod? -Ne aggódjon, minden a megbeszéltek szerint fog haladni, garantálom! Megyek is, mielőtt még kiszúrnak. - Rendben, óvatosnak kell most lenünk, ezen áll vagy bukik minden. -Majd elköszöntek egymástól.

- Nicsak egy kész férfi áll előttem! - Köhögte az idős Serdelin. -Majd egy éve nem láttalak, de megnőttél fiam. - Mester, igen. A pap hivatás már csak ezzel jár. - Válaszolta örömébe Dagorion, ki magasabb és vállasabb lett az évek alatt. Hallottam már nem csak a mágiában, de a kardforgatásban is remekelsz, sok katona és szerzetes irigykedik rád. - Hát, én erről nem tudok. - Szerénykedett a fiú, miközben nagyon is tudta miről beszél fogadott atyja és dagadt a mellénye. Jól estek az idős szerzetes szavai, hisz ez is célja volt büszke legyen rá. - Én meg olyasmit hallottam rólad mester, hogy vissza akarsz vonulni. -Tudod fiam, nem sok van már hátra, érzem. Magamfajta vénember adja csak át a helyet a hozzád hasonló fiataloknak. -Erre Dagorion váratlanul az öreg felé csapott, aki hárította az ütést. - Nem vagy te még olyan hasznavehetetlen vénség, nagyon is jók a reflexeid. -Röhögött fel az ifjú, majd követte egykori mentora is. - Csak nem kiakarsz hívni egy párviadalra? - Kérdezte váratlanul Serdelin. - Erre Dagorion fura fejet vágott, hisz nagyon régen várta ezt a pillanatot, megküzdhessen a mesterrel, és bebizonyíthassa mennyit fejlődőtt. Először nem is gondolta, komolyan beszél, majd látva arckifejezését, örömmel vágta rá. - Megtiszteltetés lenne részemről! - Hát nincs mit tennem akkor, elfogadom a kihívást. - Mikor és hol? - Kérdezett vissza a fiú. - Itt és most! - Vágta rá gondolkozás nélkül. - Mi? -Kérdezett vissza. - Tudod fiam, engem bármikor elvihet már a kaszás, minek húzzuk az időt. -Aztán hamar el ios kezdődőtt a játék, mindkét fél felvette a támadó poziciót. - Ez ígéretesnek fog látszani! -Motyogta magába a bokor mögött rejtőzködő Kroi. -Serdelin mester és Dagorion pap előretették bal lábuk kissé megkörnyedve, majd kezüket maguk elé helyezték. Ketten voltak a templom udvarában, csak a szél fújta a leveleket. Egy a kút közelében lévő fáról egy szép zöld levél ereszkedett le, a szellő lassan fújta a két fél közé s ahogy földet ért meg is indult a támadás. Rúgták, ütötték egymást. Hol az ifjú hol az öreg támadott, míg a másik védekezett. Dagorion magasra ugrott és pörgő rúgásba akarta földre kényszeríteni volt mentorát, aki keresztbe téve kezét hárította. - Csak enyi tellik tőled fiam? - Majd mikor a földert ért, hasba rúgta az öreg. A pap repült pár métert de nem esett el, hamar visszanyerte egyensúlyát és megrohamozta az öreget. Az ütések úgy felgyorsultak, hogy szabad szemmel már követni se lehetett. - Még a végén csalódnom kell benned. Szégyen lenne az udvar legígéretesebb tanítványa kikapnaegy vénembertől. - Majd egy elulról ütés elkapta a ifjú állkapcsát és hátraesett. Rögtön felpattant, majd így szólt. - Nem hiszem szégyelném, ha Kadarta legjobb és legbölcsebb mesterétől kapnék ki! - Túlzásba azért ne essünk. - Válaszolt, majd most az öreg rohamozta meg a fiút. - Mi lesz, több van benned ennél, érzem. Ne tévesszen meg a látszat. Most az ellenfeled vagyok, nem egy öreg ember, nem a mentorod vagy atyád. -Aztán kivédve a fiú rúgását, az öreg összecsapta kezét s kisebb villámot létrehozva fához csapta a tanítványt. - Varázslásról nem volt szó! - Háborodott fel, feltápászkodva s hasát fájlalva. - Tanuld meg fiam, nem mindenki jámbor és kedves, mint te. Sokan nem ismerék a fair küzdelmet, sose bíz senkiben és ne becsülj alá senkit. - Majd befejezte a támadó sorozatát és hátat fordított neki. - Sajnos túlbecsültelek, nem állsz még készen. - Mire nem állok készen mester? - Semmire. Lehet tévedtem, mikor kineveztelek papnövendéknek. Az évek alatt pap lett belőled, de ugyanolyan gyenge vagy, mint korábban. - Ingerelte a fiút, kinek szemei tűzben égtek e szavak hallatán. Nem akart szégyenbe maradni és leégni egykori mentora előtt, így összeszedve minden erejét, Ő is összecsapta kezét, majd villámot küldött a szerzetes felé. Hiába háttal állt az öreg, de számított a támadására, és minden úgy alakult, ahogy tervezte, felugrott és megpördült kikerülve a cikázó villámot. - Ez igen! -Hökkent meg a rejtőzködő szerzetes. Elgondolkozott azon, ha ilyen erős és gyors még mindig az idős szerzetes, képes lesz e eltávolítani egyáltalán útjából. Majd visszazökenve a valóságba,tovább figyelte a küzdelmet. -Dagorion, amint villámmal támadott, el is tűnt. A szerzetes ahogy földet ért, nem látta a fiút, csak ütést érzett a hasába és földre esett. Az ifjú pap gugolt előtte bal keze maga előtt kinyújtva ökölbe. Ráugrott a hanyat vágodótt Serdelinnek a semmiből egy kés került a kezébe és torkához szorította. - Vége van, nyertem! -Pont egy másik pap haladt el a kolostor előtt, látva a félreérthető helyzetet, megijedve el is rohant. - Ez szép munka, de hogyan! -Hüledezett a meglepett mester. -Elrakta a kést a fiú, felsegítette az egykori mesterét, majd így válaszolt. -Nem tudom magam se, csak annyira győzni akartam és ösztönösen jött minden. -Nem felelt Serdelin semmit, csak magába elmélkedett. Ravasz és ügyes csel volt, egy áltámadást indítani, miközben a védekező ellenfél rését kihasználva bevinni egy csatát eldöntő ütést. Az idős és tapasztalt szerzetes, hogy még ennyi év után is sikerült egy ilyen fiatal tanulónak meglepnie és kicseleznie, büszke volt nagyon rá és csak ennyit szólt. - Nem hiába az én tanítványom. -Rövid beszélgetés után, az idős embert kimerítette az e kis küzdelem, ami tovább tartott, mint szerette volna. Köhögni kezdett és leült a gémeskút oldalához. Dagorion segített neki, majd elrohant kötszerért és egy kis gyógyvizért, hogy erőre kapjon.

Kroi kihasználta a helyzetet és akcióba is lendült. -Mit látnak szemeim? Csak nem leghatalmasabb szerzetes fekszik itt tehetetlenül előttem? - Bújt elő a bokorból és röhögött. - Te vagy az Kroi? Már hónapok óta nem láttak, merre voltál, mit csináltál? - Az nem tartozik rád buta vén ember. Láttam a küzdelmeteket és nem gondoltam volna az ifjú tanítványod ily könnyen legyőz. - Büszke vagyok rá, nem úgy mint rád. - Erre a fiatalabb szerzetes előhúzta köpenye alól a kis kését és a hasába szúrta Serdelinnek, ahol Dagorion megütötte. - Végre beteljesíthetem hőn szeretett vágyom és láthatom, hogy száll el belőled az élet! - Kroi miért? Hisz egykor te is a tanítványom voltál! - Köhögte fel a szavakat, némi vér kíséretében. A fiatal szerzetes semmit se válaszolt csak csendben nézte a haldokló mestert, majd látva valaki közeleg elmenekült.

-Mester! Meghoztam a kötszert és a vizet. Mester! - Rohant oda a fiú, látva a vértócsát a kút körül. - Mi történt veled? -Próbálta elállítani a vért, ki tette ezt? - Sok mindent szeretett volna mondani Serdelin a fiúnak, de ennyire tellett erejéből. -Nem mondtam neked el a teljes igazságot. - Majd köhögte fel a vért és szíve ritmusa lassabban kezdett verni. - Ne beszélj, hozok segítséget. -Segítség,valaki! -Kiabált tehetetlenül. - Menekülj fiam, nem vagy biztonságban. - Majd lehunyta a szemét. - Mester! Ne! - Kiáltott fel, majd könny csordult ki szemeiből. Közben megérkezett egy tucat pap és körülvették őket. Az egyik lehajolt és megállapította meghalt a szerzetes, majd rámutatott Dagorionra. - Ő volt, Ő tette. - Nem nem én voltam. - De igen, láttam, amint kést szorít a torkához. - Mondta egy másik. - Mondom, hogy nem én voltam. Csak színleltük a harcot, aztán rosszul lett a mester és elrohantam kötszerért meg vizért, mire visszaértem így találtam rá. - Mutogatta a földön hevert tárgyakat, de a papok nem hitték el szavát. Karon ragadták és elvonszolták. -Börtönbe vele, majd a tanács eldönti mi legyen sorsa. - Nem én voltam, engedjetek el. Mondom nem én tettem. -Kapálodzott, majd egy pap letakarta a halott szerzetes testét. Kroi kárörvendve nézte végig a jelenetet és boldog volt, hisz terve jobban alakult, mint tervezte.

16. rész: Az ítélet

- Uram, baj történt! - Rontott be egy intéző a király szobájába. -Most nem érek rá, rengeted dolgom van. - Serdelin mester meghalt. - Tessék? -Erre a híre, már felkapta a fejét Serin. - Ma reggel történt, az egyik tanítványa tette. - Folytatta az alattvaló. - Ezt nem hiszem el. De hát. - Egy Dagorion nevű ifjú. A szerzetes korán magához vette nevelte, majd a papok gondjáira bízta, hamar feltört a tehetséges fiatal és már a papi címet is megszerezte. - Igen hallottam róla, de kizártnak tartom valaki a tiszteletre méltó Serdelin halálát kívánta volna, főleg a fogadott fia. Ő mentette meg, nevelte fel, mindent neki köszönhet. Ez valami félreértés. - Rázta a fejét, hitetlenkedve a király. - Tanú is van rá. - Mondta tárgyilagosan a intéző. Holnap lesz a kihallgatása, ahová a királyt is mint egyik bírát várják. Környező településből jön még két szerzetes, akik eldöntik a fiú sorsát. -Ezt nem hiszem el. -Fogadta hitetlenkedve a hír. Egyszerűen nem jutok szóhoz, pont az öreg, bölcs mestert. Mindenkit szeretett és senki se ártott soha. Miért tette volna ez az a fiú? - Nem tudom felség, holnapi kihallgatáson, majd kiderül. -Köszönöm, most hagy magamra. - Engedelmével uram. - Majd bezárta az ajtót, s a király fel alá mászkált örlődve a hallotakon. Először Toremo hagyta el, most a szerzetes, mi jön még. Gondolataitól egyre idegesebb és feszültebbé vált, ha ez így marad, Kadarta hamarosan az ellenség kezére kerül. -Talán valamely rosszakarója hálozhatta be az ifjút, gyengítve a királyságot? De mégis mikor, hol, hogyan. Nem az nem lehet. - Helyzete egyre kilátástalanabbá vált, remélte a holnapi napon okosabb lesz. Aznap este Kroin kivül, mindenki nyugtalanul és szomorúan feküdt le, már aki tudott aludni( Dagorion biztosan nem, egész éjjel potyogtatta könnyeit).

Másnap reggel mindenki izgatottan járkált fel s alá a várudvarban. Mostanra egész királyságban elterjedt a szomorú halál hír és pletykák keringtek szerte a várban, de még a váron kivül is. Hirtelen megállt az élet Kadartában, és mindenki Serdelin mester megöléséról beszélt. Sokan egyetértette a váddal és Dagoriont okolták. Mások elhültek a hír hallattán és kételkedtek az egészben. Volt szó összeesküvésről, bosszúról, hatalomra jutásról, de a nép csak találgatott. Nem sokára eljött az igazság órája, a tanács már készülődött a meghallgatásra. Megérkezett a királyságba a két szintén idős szerzetes is, kiknek kiléte ismeretlen volt, öltözetük hasonló többi paphoz. Leült a király is középre két oldalt a szerzetes. Oldalt papok és tanács tagjai, intézők ültek vagy álltak, kik segítették a birodalom vezetesését. Ők, főleg papír munkával, diplomáciai és egyéb kényes ügyekkel foglalkoztak. Ez az eset azonban más volt, hisz az tapasztalt mester, mondhatni világhírűvé vált. Sok helyen megfodult évei alatt, számos barátra tett szert, halálesete így különös eljárást igényelt. Különböző településekről is érkeztek kíváncsiskodok, kiket az őrők alig tudtak feltartóztatni. Megérkezett megkötözve Dagorion is két őr kíséretében. Sokan leköpték vagy megdobálták volna, mások kést dőftek volna szívébe. Voltak azonban, kik az ártatlanságát és szabadon engedését kiabálták, bár ezt már jóval kevesebben. A király elhallgatta a nép zúgolódását, majd a lényegre tért. - Mindenki tudja miért vagyunk itt! Ezt a fiatalt, a népszerű Serdelin Mester meggyilkolásával vádolják. Szeretném, ha mindenki csendbe maradna, míg a tárgyalás zajlik, hogy pontot tehessünk mihamarabb az ügy végére. Köszönöm, akkor el is kezdhetjük. -Oldalra fordult. - Először is, messziről érkezett szerzetes társakhoz szólnék. - Nektek van valami kérdésetek, óhajotok, sóhajotok? - Semmit se szóltak, csak rázták fejüket. - Rendben, akkor jöjjön be az a pap, aki elmondása szerint látta a gyilkosságot. -Be is vonult és leült a három tanács tag mellé, ami lejebb volt kicsit. Röviden elmesélte, amit látott. Ezután Dagoriont hallgatták ki, aki szintén mindent elmondott. A tagok még pár papot is meghallgatott, majd elvonultak, hogy megvitassák az ítéletet.

Rövid tanácskozás után, ismét megtelt a terem és a király felállt, hogy ítéletet mondjon. - Voltak viták az ítélethozatalban, voltak érvek és ellenérvek, ellentmondásos dolgok. Mérlegeltünk és mindenkit meghallgatunk, végül, úgy határoztunk, hogy Dagorion nem. - Majd a terem ajtaja nyitódott és egy újabb szerzetes bukkant fel, mi félbeszakított a tárgyalást. - Elnézést a késésért, de nem mindenkit hallgattak ki. Én is jelen voltam a gyilkosság pillanatában. - Ez meg ki? - Súgtak össze. - Ki vagy és miért csak most jelentkezel akkor? A nevem Kroi, Serdelin egykori tanítványa voltam én is, és annyira megviselt az eset, hogy egyedül kellett lennem, magányra vágytam, hogy fel tudjam e szörnyű tragédiát dolgozni. -Hazudta, magát megjátszva és szomorúságot színlelve. Serin a szerzetesekre nézett, majd kis sustorgás után, így szólt. -Igen, tudjuk ki vagy. Azt hallottam eltűntél már rég. Még is miért? És merre voltál? - Kroi közelebb lépett, majd becsapva a tagokat elkezdte a színészetet. -Serdelin megkeresett hónapokkal ezelőtt és mesélt nekem furcsaságokról. - Miféle furcsaságokról. - Kérdezett közbe a király. - Olyanokat mondott, hogy hiba volt a Dagorion nevű kölyköt befogadnia és felnevelnie. - Itt meghökkent mindenki, míg a ifjú vádlott majd felrobbant dühében. Hallott már a gonosz szerzetesről, de annyira nem ismerte. Nem értette miért akarja befeketiteni mindenki előtt. Majd kíváncsian hallgatták tovább mi sül ki ebből. -Érezte az egykori mentorom, hogy az életére akar történi. Mikor kinevezte papnövendéké, úgy érezte rosszul tette. Megbízott titokban, figyeljem a gyereket, mert sejtette valamit forral ellene. Elöszőr még én sem értettem, de becsültem egykori mesterem annyira, higyek neki és megtettem amit kért. Bújkáltam a kolostorban hónapokig igen, s láttam hogyan részegíti meg e kölyköt a hatalomvágy és a ranglétrán való feljebb jutás. - Ez aljas rágalom! Ez nem igaz! Te vagy az, aki feljebb akar jutni! - Vágta közbe a feldúlt vádlott. - Csendet! - Majd bicentett a király az őrnek, ki leültette a dühös fiút. - Folytasd Kroi. - Szóval, mint tudjátok sokan. - Nézett körbe a jelenlévőkre. -A fiú nagyon tehetségesnek bizonyult, minden téren. Ez a gyors fejlődés és felemelkedés, elgondolkodtatta, hogy van ennél tovább is, így elkezdte tervezgetni a szerzetes megölését, remélve ezzel, majd hamar átveheti a helyét. - Ez nevetséges, mindenki tudja halálát követően se lennék szerzetes, pláne nem főszerzetes. - Állt fel újból a fiú. -Majd a király ismét elhallgatatta. -Ez igaz. -Egyetértett szokatlan módon Kroi is Dagorionnal, a nép és tagok nagy megdöbbenésére. -Viszont, mint mondtam az imént, tehetségének és gyors fejlődésének köszönhetően, ami ritka a királyságba, jóval gyorsabban jutott feljebb, mint bárki eddig. - Erre mindenki helyeslően bólogatott. - Gondolom, fiatalságának és tapasztalatlanságának köszönhetően, nem gondolta végig teljesen mit cselekszik. Úgy vélte, ha ilyen könnyen eljutott tanconból pappá, a nagy mester halálakor méggyorsabban foglalhatja el a helyét. -Ch. -Fordult el Dagorion és remélte nem hiszik el ezt a badarságot. Majd ahogy játszotta kis játékát a szerzetes, egyre jobban hitte a fiú, Ő állhat e gonosz tett mögött. Átgondolta a dolgokat, és összerakva a képeket, nem gondolhatott másra. Csak ez lehet a igazság, hisz Kroiban meg volt a szándék az ölésre, és neki ebből előny is származhat, ha kinevezzik főszerzetesnek. Tudta nem hinne neki senki, pláne a mostani helyzetében, így magában tartotta a teóriáját. - Kroi. Ha minden igaz, mit mondtál, és követed mostanáig a fiút, sejtetted mire készül és láttad a merényletet, miért nem avatkoztál közbe, mentetted meg az öreg életét? - A többiek is kíváncsian várták a helyesen feltett kérdésre a választ. -Igen követtem sokáig, de amikor megláttam, egy tőrt rak el, sejtettem most akar végezni Serdelinnel, gyorsan futottam is a lakrészére figyelmeztetni, de nem volt a helyén. Kerestem minden fele, de nem találtam. Keresésem közepette láttam, miként szúrja hasba tanítvány a mestert. - Ekkor eljátszott egy kis szomorúságot, szenvedést, és visszatartott könycseppeket. A fiatal fiú oly erős és ügyesség hírében áll, hogy megijedtem. Látva egykori mesteremből elszáll a lélek, megdermedtem, bevallom őszintén. Féltem és megijedtem, hiszen nem gondoltam volna képes valaki legyőzni a hatalmas és erős szerzetest, kiről csak jókat hallani. Aztán megjelentek a papok és már tudjátok a többit. -Mindenki elhallgatott és sustorgott. A nép várta a tanács rakcióját, Kroi remélte elhiszik amit mesélt, Dagorion félt, míg a tanács hezitált. Most nem vonultak félre és nem is sokat időztek, hisz már így is több időt vett igénybe a tárgyalás. Meghozták az ítéletet hamar. - Az új hírek hallattán, a tanács úgy döntött, hogy Dagorion bünős az ellen felhozott vádakban, ezért mához egy hétre ki kell végeztettni árulásért. A hátra lévő idejét, a börtönbe tölti, őrők felügyeletében. A döntés végleges, ezzel mindenki mehet a dolgára. Sokan fellélegeztek, míg mások fellázadtak. Az ifjú probált volna ellenkezni, de sok értelme nem volt. Elvezették, míg a többiek is elmentek. Kiürült a terem, egyedül a kárörvendő szerzetes maradt bent, örült a terve sikerességének.

17. rész: Váratlan fordulatok

Eltelt egy hét, a kivégzés napja. Egy darabig még beszéltek a szörnyű hírről, de ez idővel alább maradt. Dagorion volt egyedüli, aki még szenvedett Serdelin halála miatt, de próbálta nem kimutatni. Két őr fogta közre és megkötözve vitték ki a udvarra, ahol a nép, a király, és a hóhér várta. Vonszolták a fájdalommal és sérelemmel teli fiút, ki fel sem nézett. Érezte itt a vége, nem is küzdött már az ítélet ellen, elfogadta és beletörödött sorsába. "Nem sokára követlek Mester és fent újra együtt leszünk". Sutyorogta magában, miközben a fekete álarcos férfi rázárta a fejére a faszerkezetet. Megélezte a fejszéjét, s a magasba emelte. A nép izgatottan figyelte az eseményeket, még a király is, valahol legbelül érezte Ő is nem így keleltt volna végződnie. Elindult a fejsze és közeledett az ifú pap fejéhez, egy percre azonban kinyitotta szemét és megpillantotta a tömeghez közel Kroit, ki az öreg mester medálját viselte. Ez a medál szimbolizálta a főmester címet, így tudta mit jelent ez. Előléptették, és sikerült az aljas terve. Miután a nyakába logótt e becses ékszer, másra nem tudott következtetni és már kétség sem fért hozzá ki a valódi tette, össze rakta a kirakost. Mély csalódással hunyta vissza szemét, hisz nem tudott mást tenni, csak eleget tenni a tévesen megítélt helyzetnek. A fejsze majd elérte a fiú halántékát, a nép izgatottan figyelte, sokan elfordultak, mások élvezték, főleg Kroi. " Most már semmi se állhat utamba" Gondolta magában. De a semmiből egy fekete holló jelent meg ami nagy krákogás közepette szálldolgált fel s alá az ifjú felett. Rászállt a hóhérra, mielőtt lecsaphatott volna nyakára, s csípegette, marta. Erre a középkorú, teste ember elejtette kezéből a fejszét és hesegetni kezdte a madarat. A többiek értelmetlenül és kíváncsian nézték az eseményeket, míg pár őr segítségére sietett. A holló fürge és rafinált volt, kicselezte a katonákat, majd csőrével kifeszítette a faszerkezetet, annyira, hogy Dagorion kitudja húzni fejét. Egy pillanatra megdermedt a fiú, hisz még maga is meglepődőtt a felzajló, váratlan eseménysorozatnak, aztán összeszedve magát gyors cselekedetre szánta el magát. Szabad kezét összeütötte és füstöt kreált maga köré, aztán felszállt a holló és elrepült. Az őrök odasiettek, de a sűrű füst eloszlása után, hűlt helye volt a fiúnak. Mindenki értetlenül állt a dolgok előtt, főleg a király, míg az újdonsült főszerzetes fogát csikorgatva távozott egy sikátor felé. - Mi történt? -Nézett Serin a mellette álló katonára, aki csak fejét csóválta. - Uram, mit tegyünk most? - Szaladt hozzá a Dagoriont kísérő két katona. - Menjetek ki a várból és keresétek meg! - Igen. - Mondták, majd felpattanva a lovakra kivágtattak a várból. "Az ítélet az ítélet, végre kell hajtani, különben fellázadnának az emberek" - Mormogta magába a király, hisz valahol örült ennek, de még sem hagyhatta szó nélkül. Remélte nem találják és így a hírnevét megtartva megmenekülhet a szerinte is ártatlan fiú. De legbelül gyakran elgondolkozott azon, ha nem Ő, akkor ki tehette. Aztán feloszlatta népet, és visszament maga is intézni királyi dolgait.

-Hol vagyok mi történt? - Bukkant elő a közeli erdőben, füst mögül az ifjú pap, akit időközben a holló is utolért. Rászállt a vállára és nagyokat károgott. Nem értette mi folyik itt, és választ szeretett volna kapni mihamarabb a történtekre, csak nem tudta ezt hogyan tegye. Leült egy nagy fa oldalához és elmélkedett, át gondolt mindent, a fogadott atyjával töltött időt, a halálát, a börtönbe töltött idejét, kivégzése előkészületeit, a mostani helyzetet. Próbált magyarázatot találni a nem rég történtekre, de úgy érezte nem tudja megválaszolni kérdéseit, mintha a teste magától ösztönösen cselekedett volna. Ránézett a madárra, aki fejét forgatva szemezett a ifjúval. - Szia kismadárka. Hogy hívnak? Köszönöm, hogy megmentettél. - Mondta neki, választ várva, mire a fekete holló csak károgott, mint aki reagált volna a beszédére. Sokáig beszélt a madárral, mit sem sejtve a király katonái megállás nélkül forgatják fel utána az erdőt.

-A kutyák szagott fogtak! - Szaladt egy katona a lovashoz, három vizslát alig tudta lefogni, ugattak és húzták. - Akkor nem késlekedhetünk utána gyorsan! - A kutyás katona ment elől tucatnyi társával, mögötte öt lovas kíséretében. Ahogy közeledett az üldöző csapat Dagorion felé, egyre ingerültebbek lettek a kutyák, tempójuk felgyorsult és vicsorogva húzták gazdájukat.

- A kis holló megérezte a közeledő veszélyt. Elkezdte csapkodni hatalmas szárnyait és csipkedte a fiú ruháját. - Mi a baj? Mit akarsz? - Kérdezte, választ nem remélve. - A holló felrepült és útat mutatva egy közeli faágra szállt. - Azt akarod kövesselek? - Állt fel a fiú és figyelt a madárra. A holló károgott egyet, majd lassan a felrepült és szállt előre. - Rendben legyen. - Mondta Dagorion és követte. Pár lépés után, meghallotta a kutyák vonyítását és a katonák lépteit. Ekkor értette meg mit is akart a madár, s lábait gyorsabban szedve követte. Kezdetét vette a hajsza, Dagorion alig bírt lépést tartani a gyorsan szálló madárral, viszont a lovasok már a nyomában voltak. - Látom a menekültet! - Kiálltott fel az egyik és rácsapott a lóra, ami felnyerített majd őrült rohamba kezdett. Már majdnem utolérte a lovas, amikor a madár megfordult és a ló felé zuhant. A nagy állat erre megijedt, két lábra állt és a hátasa földre esett. Még mielőtt a maradék négy lovas beérte volna őket, a holló újra a menekülő mellé szegődőtt. - Szép munka volt barátom, már másodjára mentettél meg! - Mondta neki, zihálva. Az erdő véget ért és egy szakadékhoz értek. Előre nem volt út, vissza nem fordulhatott. A négy lovas beszorította, majd a járőrők a kutyákkal is utolérték. - Add meg magad a király nevében, nincs menekvés! - Kiáltotta az egyik katona. - Soha! Inkább a halál! -Válaszolta ingerülten. -Ahogy kívánod fiú. - Elővette a lovas, szerszámíját és belehelyezte a nyílvesszőt. A madár idegesen repkedett a hasadék felett, majd alábukott. Dagorion úgy hitte a madárka meglogótt, aztán egyetértve döntésével, nem is filozófált sokat ezen. Ismét halál közeli élmény elé keveredett, menekvésre sok esély nem volt, nem várhatta az idegen madár harmadjára is megmenti. A katona felfegyverkezett és ráfogta a szerszámíjat, mielőtt meghúzhatta volna, azonban a madár belecsípett a fiú nadrágjába és egy ösvényt mutatott neki le a hegygerinc oldalán. A katonák nem vették észre a jószágot, csak egy ideges fiú mozgolódását észlelték, ki a leugrás vagy a halálos íj között választhat. Egyik se szép halál, gondolták, majd lőtt. Egyidejűleg a nyíl kilővéskor a fiú hátra lépett egyet, majd eltűnt. A katonák odasiettek de csak egy tátongó mélységet láttak. - Akkor ezt is elintéztük. Szerencsétlen halál, feladatunk véget ért, menjünk vissza a várba. - Beszélték meg egymást közt és hátat fordítva belevetették magukat a sűrű erdőbe.

18. rész: Egy újabb szövetség

- Hu, ez nem sokon múlt. - Mondta a fiú, miközben szorosan kapaszkodba simult a hegyoldalnak, madárka körbe körbe repkedve mutatta neki utat. Oldalasan araszolva lépegetve lassan, minden mozdulatát kétszer átgondolva. Ujjai már fájtak, lába remeget, s ha lepillantott, egy tátongó mélység fogadta. Próbált nyugodt maradni és nem le le nézni, hátra se figyelt csak maga elé, ahová lépett. Óvatosan követte a hollót, míg egy kétláb széles ösvényhez nem ért, ahol már kényelmesebben folythatta útját. Inenntől felgyorsult a tempója, hisz magabiztosan tudott menni. Kis idő elteltével leért a hegygerinc lábához, ahol egy patak csörgedezett. Oldalt több, kisebb vízesés volt, ami egyesült a szikláknál s folyóba torkollott. Szép látvány volt, ezért Dagorion itt pihent meg. Ivott a tiszta vízből, megmosta arcát, majd megköszönte a kis barátjának az élete megmentését ismételten. - Most mihez kezdjünk? - Kérdezte tőle. A holló odasimult hozzá, s piciket csipkedett csőrével ruhája darabjából. A fiúnak tetszet a mutatvány ezért megsimogatta és aznap éjszaka összebújva tértek nyugovóra.

Már több napja kószált a vadont járva a kis barátjával. Megértették egymást és soha el nem váltak egymástól. A folyóba mosakodott, forrás vízeknél ivott és amit talált evett, gyümölcsöket, gombát, néha húst, amikor sikerült kisebb vadat ejteni. Élvezték ez kötetlen és szabad életet, nem is keresték az emberek társaságát. Egy nap azonban nagyon messze tévedt el a kis páros, teljesen a határvonalig, a tünde erdő felé.

Kadartában elcsendesedtek a dolgok. Mindenki halottnak hitte Dagoriont, így a ügyet le is zárta a király. Nem pazarolta feles idejét a holtest megkeresésére, a sziklák közt ugyis cafatokra eshetett szét, gondolta. Kroi vígan élvezte főszerzetesi címét és hatalmát nem is félt fitogtatni. Sok pap össze is súgott háta mögött, mennyire más, mint Serdelin volt.

-Valami hír Rontil terjeszkedéseiről? - Semmi felség! - Tájékoztatta a királyt az egyik tábornoka. - Rendben, akkor elmehetsz, amint szoktalan észlel valaki, azonnali jelentést kérek. -Igenis Uram! - Bezárta Serin szobájának ajtaját, s magára hagyta gondolataival. " Kedves Toremo, mennyivel könnyebb volt minden, míg itt voltál. Barátom látlak e még? Mióta elmentél minden összeomlott, meghalt a főszerzetesünk, a legtehetségesebb fiút, kiből oly nagyszerű ember vállhatott volna a halálba kergettük. Vajon Serdelin mester megbocsátja ezt fentről? Mit gondolhat vajon az öreg, tényleg jogos volt e büntetés? Rontil hamarosan megpróbálja elfoglalni Kadartát, mit tennél most a helyembe? Sötét idők következnek, és ez már biztos, csak idő kérdése, még hozzá nem is sok idő!"

- Uram! Látogatója érkezett! - Enged be! - Utasította katonáját az uralkodó. - Nicsak ki van itt? Csak én Kadarta főszerzetese személyesen? - - Rontil király! - Hajolt meg illedelmesn Kroi. Csuklyát nem vette le, de dús arcszőrzete elárulta kilétét. -Minek köszönhetem a látogatásod? -Híreim vannak számodra! - Lépett közelebb. - Miféle hírekkel szolgálhatna egy nekem Serin egyik szerzetese? - Fontos hírekkel felséged, amik befolyásolhatnák a háborút. - Halljam tehát ezeket a fontos híreket! - Erre a szerzetes elővette két kezét és dörzsölgette, utalva nem ingyen adja ám az információt. Rontil felállt trónjáról és elröhögte magát. - El kell hogy ismerjem bátor ember vagy. Idejösz az oroszlán balangjába és még követelőzől? Mond miért ne vessselek tömlöcbe vagy végezzelek ki azon nyomban? - Mert mint mondtam fontos információval szolgálhatok. Ha megölsz nem jutsz előrébb Kadarta megszerzése érdekében, viszont én jól szolgálhatok. - A király elgondolkozott, majd így szólt. - Van benne valami, tény, hogy többet érsz élve mint holtan, de mond hogy bízhatnék meg egy árulóban? - Ó felséged, ki beszél itt bizalomról, hűségről? - Én nem kértem ilyet, csupán honoráriumot szolgálataimért. - Tegyük fel kedves idegen, hogy hiszek neked. Megjutalmazlak azért, hogy segítesz letaszítani Serint a trónjáról és azután mihez kezdesz? Csatlakozni szeretnél hozzánk? Netán magasabb posztra vágysz? - Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Én már elértem amit akartam. - Igen, hallottam a hírt. Azt rebesgetik, megölted elődőd, így megszerezvén helyét s mindezt egy árvára fogtad. - Vágott szavába. Kroi meglepődőtt, hogyan tudhat erről Rontil, de ismerve a kémhálózatot és a sok besúgott, aztán nem boncolgatta a témát. - Sok mindent beszélnek az emberek, kérdés mi igaz és mi nem belőle. - Majd megjátszott vigyort mutatott a király felé, aki viszonozta ezt és a lényegre tértek. - Ha tudni szeretnéd a tervem legyen hát. Kadarta bukása hasznos lenne számomra is, hisz számtalan riválisom és rossz akaróm van, kivel így egycsapásra végezhetnék. Az aranyból mivel jutalmaznál felség a kiadásaim fedezné, miután elhagynám a királyságot. - Merre mennél? Bújkálnál? Menekülnél? Vándorként élnél? - Ez már legyen az én dolgom. Szóval megegyeztünk vagy sem? - Legyen hát. Mennyit szeretnél? - Amennyit a testem nyom, nem kevesebbet! -Rövid szópárbaj után, végül belement a király, pláne ha tényleg oly fontos hírek birtokában van a szerzetes. - Menj, a kincstárnokom, majd átadja jussod és bármit megtudsz az ellenségemről, jelezd. - Értettem. -Ezzel elhagyta a szerzetes a várat és Rontil örült, hogy újabb szövetségre tett szert. Már kezében érezte Kadarta királyán levágott fejét.

- Katona! Jer közelebb. - Intett ajtónállójának Rontil. - Ezt a üzenetet jutasd el Hligénnek. - Értettem királyom. -Átadott egy lepecsételt papírt és elrohant vele az alattvaló. " Már nem sok kell és egyesítve szövetségeseim erejét legyőzzük az a hitvány Serint, ha ha ha" . Ült vissza helyére és állát dörzsölgette a gonosz uralkodó.

19. rész A völgy Úrnője

A táj csendes és tiszta volt, akár csak a levegő a völgyben. A tündenő, magas erkélyéről figyelte a dombos, füves területet, ameddig csak éles, tengerkék szemei elláttak. Halványkék bársony lepelt viselt s egy kis hold alakú, keskeny szárú pálcát tartott kezében. Némán, feltartott fejjel tűrte, miképpen csap bele a szellő fehér arany színű, hosszú hajába. Órákig állt szótlanul és nézett maga elé, míg egy katona meg nem zavarta. - Melui királynőm! Hír érkezett Bellor Nagy Úrtól. Sajnos rossz hírek. - Megfordult a gyönyörű nő és szó nélkül elhaladt az alattvalója mellett. Besétált a hálójába leült a nagy, meseszép ágya szélére és ennyit mondott neki. - Még ne! Pár perc és megyek. - De Úrnőm! - Mondtam, hogy még ne! Majd megyek. -Vágott szavába, majd a katona elhagyta a szobát és kint várta a királyi felséget. Majd egy órába telt, mire a királyné megjelent a tárgyaló helységbe, ahol a felsőbb vezetőség már türelmetlenül várt. - Királynő, ezt azért te sem engedheted meg magadnak! - Állt fel az egyik tünde. -Királynő egy kis mosollyal arcán csettintet az ajtónál várakozó testőrnek, ki odament a felbősszülő taghoz és kivezetette. - Mit művel, engedjen el. Királynő még is mi jogon! Meg fogod még ezt keserülni! - Kiabálta, de már csak a halk morajlás hallatszott messzebbről. - Valaki még szeretne felszólalni? - Kérdezte gúnyosan, majd helyet foglalt az asztalfőn. -Én vagyok ennek a völgynek az Úrnője, az én szavam a döntő. Ti, emlékeztetlek rá, csak a helyetteseim, tanácsadóim, intézőim vagytok! Semmi se jogosít fel bennetek az ilyesfajta viselkedésre, az hogy én mikor és mit és hogyan csak rám tartozik, remélem világos voltam. -Többiek ijedten és némán bólogattak, helyeslően, a határozott fellépést követően. -Most, hogy ezt tisztáztuk, lényegre is térhetünk. Mi olyan sürgős, hogy megzavartak a délelőtti melankóliámban? -Bellor király küldötte tájékoztatot bennünket egy aggasztó hírrel. Sajnos a gonosz erői mozgásba lendültek és egyre több rejtély kering az Árnyerdőn túlról. - Mit jelentsen ez a rejtély? - Pontos információink nincsennek még, de a sötét hatalma, mintha hirtelen növekedni látszana és lények tucatjainak feltünését jelentették a Boszorkánytemplomban. - Melui megigazította az inkább nyaklánchoz hasonlító, fejbőréhez simuló koronáját, majd így szólt. - Rég ismerem Bellort, és a tavi tündék felderitői a legjobbak. Kétlem újabb háborút kockáztatna ilyen hamis hírek terjesztésével, tehát a hallottak alapján igazat kell adnom a Nagy Tó Urának és a szövetségre való felkérést, még ha nem szívesen is, de elfogadom. Kérem minden felsőbb vezetőségtől, hogy tekintve az időre és népre, gyorsan és titokban járjanak el. Minnél kevesebbet tudnak, annál jobb, teljes hírzárlatot és katonai mozgosítást rendelek el. Több kémet, felderítőt a határ menti részekre, duplázzák meg az őrséget és minden szabad katonát bocsássanak a szövetséges erőknek. - Értettük felséged. - És már mindenki távozott, kivéve egy vezetőt, aki még egy kérdést feltett a királynőnek. - Mi lesz az erdei királysággal? - Cunnirt ismerve, kétlem csatlakozna, ők távol esnek tőlünk, ha támad a gonosz, minket fog elsőnek, így biztos nem fogja megkockáztatni tündéi életét. - Viszont, ha küldenne erősítést, nagyobb eséllyel és kevesebb élet kockáztatásával kerülnénk ki győztesnek, főleg miután nem tudjuk még mi vár ránk. - Tudom, de az a ostoba elszeparálta magát, mióta meghalt a felesége még a katonáinak is megtiltotta a királyság elhagyását. Kétlem józan ésszel hatni lehetne rá, és az idő se dolgozik nekünk, még ha küldenénk hirnőköt több nap mire eljutna meg vissza. Arról nem is beszélve, mennyi vita és győzködés kellenne, ha egyáltalán sikerülne a szövetsége. Nem, erre nincs időnk, ha a sötét sereg elindult felénk, muszáj cselekedni, én bízom a katonáim erejébe és ne becsüljük le Bellor erejét se!- Igazad legyen királynőm. - Majd meghajolt és követte a többieket.

- Mi ez? Ezek a völgyi katonák, mit keresnek itt? - Súgtak össze a tavi tündék, miközben figyelték a több száz felfegyverkezett erősítés, ahogyan kettes sorban, egymás után vonultak be a városba. Amint beért az utolsó is, megálltak Bellor előtt, ki egy tucat lépcsősor tetején állt testőrei közt. -Köszönöm, hogy eljöttetek és köszönthetlek titeket völgyi barátaim! - Kezdte a király, majd egy katona előrébb lépett a sorból és folytatta. - Melui királynőnk parancsára, mintegy százan mind a rendelkezésedre állunk! Mi is örülünk, hogy segítséget kértél a völgy népétől, bizalmad felénk nem marad hiába. Ami tőlünk tellik megteszük, hogy szövetségünk sokáig tarthasson. - Majd visszalépett a sorba és egyhangúan kiabálták. - Éljen soká a szövetség, mire Bellor bólintására a tó népe is rákezdte. Hosszú percekig zengett a kereskedő város a több száz tünde hangos éljenézésétől, majd csend lett. - Hálám jelképéül, mai nap minden vendéget a lehető legjobb és legkényelmesebb ellátásban részesítem, ehettek, ihattok amennyit csak akartok. Pihenjétek ki magatokat, mert holnaptól kezdetét veszi a harc.

20. rész A szövetséges erők

Újabb reggelre viradt, s a gomolygó felhők közt előbújt Nap, ami egyenest megvilágította Aroth központját. Nagy nyüzsgés vette kezdetét a kereskedő városban, a kovácsok mártották az izzó fémet a tűzbe, majd ütötték azt. A köznép ki, mit tudott pakolta az erszénybe, a harcba induló katonáknak. Halászok halat, földművesek élelmet, kereskedők kulacsot, kést, edényeket, amik hasznosak lehetnek a hosszú út során. Íjászok igazgatták és számolták vesszőjüket a tegezben, míg a harcosok a kardjukat élezték. Hamar híre ment a közelgő csatának, így sokan rémülten dugdosták tartalékuk a kamrában, míg mások beálltak a seregbe. Volt, aki félelmében elmenekült a Világ másik szegletébe. -Minden készen áll? - Kérdezte a tündekirály tábornokát. - Igen felség, útra készen a csapat, már csak a parancsodra várunk. - Akkor, hát ne késlekedjünk, az ellenség bármelyik pillanatban elérheti a Sas hegyet, szeretném, ha előtte odaérnénk. - Értettem, akkor én előre megyek. - S a tábornok vezetésével megindult a ezernyi tünde ki a főbejáraton. Több tucat csónakkal keltek át a tengeren, majd szárazföldre folytatták a menetelést.

Eközben Benzo és a több száz gonosz lény háta mögött, átkelt az Árnyerdőn tarolva a fákat, eltaposva virágokat, pusztítva mindent, ami útjukban volt. Egy tucat hárpia repült felettük, míg két óriás gólem elől tisztította az utat. Hiénák, farkasok, manók, koboldok, orkok, elfajzott lények hangos nevetései visszhangzottak a kietlen tájon. Egy dombtetőn, nem messze a hordától egy kissé kopott, barnás lepelbe öltözött alak, figyelte a mentet. Percekig nézte őket, szorongatva hosszú pálcáját, minek végén egy lila kristály volt, majd lehúzta a csuklyát fejéről. Egy idős, füleit tekintve tündéhez hasonlító, de arcát nézve, inkább ember lehetett. Bőre ráncos, haja hátra simult, füle mögött vezett le, egészen a nyakáig. Ősszes volt, akárcsak a körszakálla, ami szinte eggyé vált a hajával. Percekig némán hallgata a rettenetes zsivajt, majd kopintott egyet a pálcájával és eltűnt.

Turon még mindig kereste, az eltűnt barátait, se Aerielt, se Nestilt nem találta. Napok óta tartó megfigyelése Meason körül sem járt sikerrel. Szerencséjére nem vették még észre az őrszemek. Megunta a tétlenséget és elhagyta az erdőt, remélve, talán szerettei is így tettek. Ugrált ágról ágra, és tanakodott. Vajon hol lehetnek? Elmenekültek volna, de hova? Merre induljon? Elkapták volna őket, de akkor miért nem vette észre? Hol tarthatják őket fogva? Tudta, ha beállít atyjához, tömlöcbe veti kérdés nélkül, vagy megöleti. Végleg eljátszotta bizalmát és engedetlensége, immáron elérte Cunnir türőképességét. Nem, nem, azzal csak ártana nekik, ha szemtől szembe kérdezz rá. Így egy választása volt, kiterjeszti a keresést és bízik a csodában.

21. rész Egy rég feledésbe merült falu

- Végre, hogy megérkeztél varázsló. Mit láttál fent a messzi északon mond! - Mondtam már szólíts a nevemen, Olaf vagyok. -Rendben. - Válaszolta az izgatott asszony. - Megtörtént, amitől féltünk. Razgal serege elindult Aroth felé. - Jaj, Istenem mi lesz velünk. - Ne aggódjon hölgyem, a Tó tündékről dalokat énekelnek, bátrak és erősek. - Lépett be egy középkorú férfi, kinek egyszerű és olybá szegényes viselete volt, mégis tiszta és selymes. Kardját markolta két kezében, idegesen, majd folytatta. - És ne feledkezünk meg az erdei királyságról, na meg a völgy tündéiről. - Ó Hector úrfi, bátor lovagunk, végre megérkeztél. Rohant elébe körbecsókolni az idős asszony. - Pont időben! - Mosolyodott el Olaf. -Igaz, amit mondasz, de tartja a mondás jobb félni, mint megijedni. Mi hírt hoztál Keletről fiam? -Nem szolgálhatok sok jóval. Grossu egykori szövetségesünk meghalt, Prot főúr most csatlakozott Serinhez, hogy bosszút álljon Rontilon, aki Hligén kancellárt állította az elfoglalt vár élére. Továbbá beépültem Kadartába és megtudtam Serdelin mestert megölte egy tanítványa és most Kroi lett az új főszerzetes. - Mi történt a fiúval? - Kérdezte kíváncsian a varázsló. - Kivégzése napján csodák csodájára eltűnt! - Eltűnt? Ezt hogy érted? - Varázsló lenne ő is? - Kérdezett közbe sápítozva az asszony? - Nem tudom, gyorsan történt minden és messze is álltam a tömeg végén, ki ne szúrjanak. Varjak jelentek meg a semmiből, majd füst szállt alá az Égből és kámforrá lett. Ezután kihasználva a zűrzavart eljöttem, több információval nem szolgálhatok. - Ez érdekes! - Töprengett az idős ember, majd határozott lépésre szánta el magát. - A tündék és a sötét erők Északon csatáznak, az emberek keleten, mi meg pont a kettő közt. - Tiszteletem a tiéd bölcs varázsló, de még mindig titokba szeretnéd tartani a létezésünk? Én megértem a nép javát szolgálod és eddig titokban tevékenykedtünk, nem sokan tudják kik vagyunk, hol élünk, de ha túlakarjuk élni a háborút állást kell foglalnunk. - Igazad van Hector fiam, nem bújkálhatunk az idők végezetéig, ezért én most el is megyek intézkedni. - Megint itt hagysz? De most jöttél? - Igen, sajnos még valamit el kell intéznem, és neked is van feladatod. - Nekem mi? - Keresd meg ezt a fiút, aki eltűnt! Tudj meg róla minnél többet, van egy olyan sejtésem, hogy még fontos lehet. - De, ezt nem értem, miért és hol, azt se tudom? -Csendet. - Halkította el. -Ismerlek már születésed óta, jó harcos vagy és bátor. Hallgass a megérzéseidre és meg fogod találni. - Majd vállára tette a kezét. -Idővel minden kocka a helyére fog kerülni és darabkák egy egészet alkotva, értelmét nyeri. - És én mit csináljak addig? - Szólalt meg az asszony. -Hölgyem magának is fontos szerepe lesz, készítse fel a népet, szedjenek össze minden élelmet és tartalékot pár nap múlva indulunk. - Merre indulunk? - Ne kíváncsiskodjon már annyit, tegye amit mondtam, visszatérek hamar és majd akkor megtudja. Sok szerencsét nektek!- Majd kopantott a bottal és eltűnt ismét. Hector se tétlenkedett sokat, megnyerte és felült a fehér lovára s elindult az ismeretlenbe, ahogy azt a varázsló kérte tőle.

-Küldj hírnőköt Grossu egykori várához. Levelet kaptunk Kroitól, elkezdődőtt a háború. Szorongatta bal kezében a papírost trónján Rontil, míg másikon egy varjú krákogott. A szolga rohant is Hligénhez, hogy megindítsa seregét s körbevegyék ezzel Serin várát. Rontil hadereje már a főkapu előtt sorakozott több száz fegyverest számolva, kik a parancsra vártak.

22. rész Serin bukása

Elérkezett az idő. Hligén és Rontil vezetésével megindult a haderő Kadarta felé. Lovasok, szerszámíjasok, gyalogos katonák tucatjai taroltak át mezőn, réten, erdőn. Serin felderitői még időben jelentették a támadást, így volt ideje felkészülni. Gyerekek, asszonyok, idősek bevonultak a templomokba és a vár alatti erődbe, ott imádkoztak és kuporodva várták az ostoromot, míg a király és katonái készülödtek az ütközetre. - Eljött ez is, most dől el minden, Don barátom, akárhogy is vagy, akár miért is mentél el, remélem nem volt hiába való. Talán már nem is kell sok hátra és találkozunk. - Mormogta magában, majd felöltözve elindult a védőbástya egyik sarkába. Íjászok a tetőn, katonák a kapunál, lovasok az udvarban gyülekezve vártak. - Katona, Kroit nem látad? - Nem felség, mostanában nem. - Az a mihaszna is akkor, tűnik el, amikor nem kéne! Mindegy is, nem érdekel.

- Időközben megérkezett Rontil és serege, akik a főkapu előtt toporogtak. Hligénéknek még nyomuk sem volt. - Add meg magad Serin! Nincs esélyed! Túlerőben vagyunk!- Sose te alattomos! Én nem Grossu vagyok, engem olyan könnyen le nem győzől! Kadartára fáj a fogad? A váramra? Gyere és vedd el, de csak a testemen át! - Ahogy akarod királyom. - Mondta gúnyosan, majd egyik tábornokát hívatta oda. -Ássatok lövőárkokat, íjászok előre, gyalogosok, lovasok hátra, várjanak. - Uram nem kéne megvárni Hligént? Addig tábort verhetnék a vár körül. - Nem lesz szükség rá, annyi idő se kell s bejutunk. -A katona nem értette a tervet, de úgy tett, ahogy a királya parancsolt. Nem is tudhatta, hisz kevesen voltak beavatva a titkos szövetségről.

- Minden rendben van idefent? - Igen Fő Uram, és odalent? - A helyzethez képest elég jó, ellátmány van bőségesen, ami évekre is elég lenne, a falak, kapuk megerősítve. - Köszönöm Prot, nélküled nem biztos lett volna esélyünk Rontil ellen. - Nem tesz semmit, de még ne örüljünk korán. Na megyek is vissza a helyemre, kitartást. - Neked is! - Majd elváltak, de a Fő Úr még egy gonosz mosolyt odabigyesztett a szövetségese háta felé, mielőtt lebandukolt volna a csigalépcsőn.
-Királyom? Valami szokatlan nekem az ellenség viselkedésében? - Mi az katona? - Hát, nem látok egy sátrat, védvonalat sem, íjászok állnak elsősorban és a többiek mögöttük. Ilyen támadási formát még nem tapasztaltam. - Majd jól szemügyre vette Serin is és igazat kellett adnia neki. - Ez tényleg különös. - Állapította meg, majd a katonájához fordult volna, mire az ennyit nyögött vérző szájjal. - Kirá. és egy nílvesszővel a hátában lezuhant a bástyáról. Ekkor eszméltek fel, hogy nyílzápor közeledett feléjük. - Vigyázzatok, támad az ellenség! Mindenki fedezékbe! -De késő volt, mire észbekaptak a fele csapat, kik a bástyákon figyeltek mind halálos áldozattá vált. -Vissza tűz! - Kiálltotta a király. - S ekkor mind a várfalon mind a vár udvarban első csapást túlélt íjászok elengették a nyílukat. Páran meghaltak Rontil oldaláról is, de a legtöbben lőtávon kivül álltak, így a legtöbb nyílvesző nem ért célba. Ezt a játszmát még párszor eljátszották, mikor is Rontil kiadta a tényleges támadásra parancsot. Előkerültek a létrák és a gyalogosok megrohamozták a kaput és a várfalat. - Előre mindenki! Kiálltották. - Serinék ellőtték legtöbb vesszőjüket, így kövekkel dobálták fentről a létrán felmásznó prbálkozókat. Páran sikeresen feljutottak a bástyákra, de a fenti védők könnyen lekaszabolták őket. - A kapuhoz gyorsan! - Kiálltotta Prot a lenti seregét irányítva.
-Még pár perc és Hligén is ideér, akkor véget ér ez a macska egér játék, csak bírjátok még ki addig! - Motyogta magában, barna méneséről , a háttérben figyelve a gonosz király. Igaza is lett, míg a kadartaiak azzal foglalkoztak visszaverjék az előrenyomuló támadókat, elfeledkeztek a másik ellenségről, kik hátulról támadtak. Amint elérte Hligén a várat fellőt egy tüzes íjat, amit egyik katonája adott kezébe. Ez volt a jel, amit Prot, Rontil, de még Serin is látott. - Ez meg mi a fene? -Figyelt fel a harc hevéből kizökkent király? - Majd észbe kapott, a másik támadóerőről meg is feledkeztek. -Prot! - Kiálltot le Serin, miközben még egy két katonának hasába szúrta kardját. - A hátsó kapuhoz gyorsan, Hligénék onnan akarnak támadni. - Prot utasította lenti katonákat, hagyják az elülső kaput és menjenek hátra. Eddig minden a terv szerint ment, Kroi is előbukkant asemmiből, szokásához méltóan. Leszúrt hátulról két őrt, majd kinyitotta a főbejáratot. Arrébb állt és kaján vigyorral a képén nézte, ahogyan özönlennek be a lovasok lekaszabolva a lenti gyalogságot. Prot se tett másképp. - Katonák most! - Kiálltott fel és szembefordultak Serin seregével, majd alattomos mód lemészárolták őket. Kinyitotta a Fő Úr is a kaput, s Hligén vezetésével hátul is beáramlott az ellenség. - Árulók! - Nyögték a vérbefojt katonák. - Mi a fene folyik itt? -Fentről figyelte a király, ahogy árasztják el a lovasok az udvart és sorba vágják le az embereit, mint állatokat a mészárszéken. Kétségbeesettül esett össze, kardja is kiesett kezéből, szembesült a rideg valósággal, szövetségese elárulta őt és most mindent elvesztett.

Pár órán belül véget is ért az ütközett, Rontilék teljesen átvették uralmat a vár felett. A gonosz király lassan baktatva haladt be a kapun , lováról figyelte a holtestek tucatjait, majd Serinhez ért, ki egyedüli túlélő volt odakint. - Vesztettél Kadarta egykori királya, most már én vagyok az új király, engem kell tisztelni. - A sebesült bukott király feltápászkodott de kardok tucatjai tartották kordában az öreget, így mozgástere korlátozva volt, annyi ereje azért volt leköpje a támadóját. - Sose fognak tisztelni! -Majd az öntelt Prot felé fordult, ki Kroi mellett állt pár katona mögött. - Ami titeket illet, ti még Rontilnál is gyávábbak vagytok, áruló férgek. - Elég volt! - Szólt fel idegesen az új király, s letörölte arcáról a köpetett. - El vele a tömlöcbe! - Majd bevezették őt, miközben a többi katona kirángatta az eddig elbújt népet, s letérdeltették őket Rontil elé. - A királyotok elbukott, Kadarta és a vár elesett, mostantól én vagyok uratok és parancsolotok, aki ezt nemtudja elfogadni választhat a tömlöc vagy a hóhér mellett. Álljon fel, aki nem tud királyának elfogadni, hisz szabad választás joga lenne, vagy mi a fene. -Röhögött fel alattomosan és gúnyosan, amit a társai is követtek. -A nép összenézett félve, gyerekek, asszonyok és idősek. sírtak, féltek, reszkettek. Páran fel szerettek volna állni, de nem mertek, legtöbbjüknek családja volt és gondolniuk kellett rájuk, így elfogadták a sorsukat. - Szóval nincs senki? Helyes! Ezt már szeretem! - Zárta le a szónoklatát. - Katonák, fogjátok be a népet rabszolgának, tüntessétek el a holtakat. Prot, Kroi, gyertek velem. -Halkabban szólt szövetségeseihez. - Prot, ahogy megegyeztünk tiéd az Ország déli része, egykori birodalmam, én már minden lerendeztem ott. Kroi az aranyad. -Dobta kezébe az arannyal megtömött erszényt. - Prot felpattant tömegéhez képest, elég kecsesen lovára, majd ki is vágtatott tucatnyi emberével, elfoglalja új királyságát. -És te szerzetes? Mit kezdesz most? Nem maradnál itt mégis? Még szükség lehet egy magad fajtára! - Nem királyom, én megtettem az alku ráem eső részét, elhagyom Kadartát, ahogy azt már korábban is említettem, de ne aggódj még biztos hallani fogsz rólam. -Már kezdett csúnyán nézni Rontil rá, mikor a szerzetes ledobott egy gömbött a földre füst keletkezett és eltűnt.

II. fejezet

23. rész Egy új barátság kezdete

Hetek teltek el, mielőtt Rontil legyőzte ellenségeit. Grossu halott, Serin fogságban. Hligén vissza lovagolt Grossutól elfoglalt kastélyába, míg Prot Rontil egykori várába játszott királyosdit. A gonosz uralkodó elérte célját s már a birodalom háromnegyede az Ő vagy szövetségesei kezén volt. Turon még mindig eltűnt barátait kereste, immáron az emberek birodalmában. Benzo menetelt a seregével a tavi tündék felé, míg azok Bellor vezetésével az ellenállást szervezgették. Kroi szőrén szárán eltűnt, míg Hector Olaf kérésére Dagoriont kereste.

-Hova viszel barátom? –Kérdezte az árva fiú a varjút. –Már oly rég bújkálunk, élek mohán, magvakon, lassan, úgy érzem, állattá változom! – Mondta a madárnak, de inkább magának szólt a kétségbeesés. A fekete állat, csak nézte értelmesen, néha károgott egyet, majd ivott a közeli tó vizéből és felröppent egy ágra piheni. Kicsit később, mikor már a fiú is majdnem lehunyta szemét a fatörzsnél, egy ág reccsenésére riadt fel. Felnézett a madárra, aki még békésen szundikált. Várt, majd ismét, de már jóval közelebb hallotta a léptekre utaló hangokat. –Van ott valaki? – Kiáltott fel, mire a madár is felkelt és leröppent a vállára. Már idegesen várták mi történik, a madárka is csapkodta a szárnyait, mikor egy fényesség jelent mg előttük. Sokáig nem tudták kinyitni szemüket, majd a fény egyre halványult és a kép tisztább lett. Turon állt előttük és kést fogott feléjük, ki szintén meglepett volt és kicsit zihált. – Francba, sejtettem ez lesz. – Motyogta magába. – Kérlek ne bánts! – Kérlelte Dagorion. –Nincs vagyonom, se élelmem, csak ez a kevés dió és moha amit még tegnap gyűjtöttem, tessék mind a tiéd lehet. – Nyújtotta át az erszényt neki. A tündének nem az élelem kellett, de azért elvette és belenézett miközben szemmel tartotta őket.

- Turon vagyok és nem foglak titeket bántani én csak az eltűnt barátaim keresem. Nem láttál erre fele egy kis madarat és egy hozzám hasonló nőt, íjjal? – Nem, sajnálom! –Válaszolta, majd eddig észre se vette ijedtében hogy ez nem egy átlagos ember. Hasonlított rá de még is más volt, az arca, alkata, ruhája, beszéde, ekkor jött rá honnan ily ismerös e lény. – Te egy tünde vagy? – Igen! –Itt egy picit Turon is hátrált, hisz nem tudta ki és miféle ez a ember. Igaz találkozott már egy emberrel aki kedves volt, de meséi alapján tudta nem minden hozzá hasonló olyan. Azt gondolta Dagorionról így, tudva kivel is áll szemben előkap egy tőrt a zsebéből és ráront vagy hasonló, ezért minden eshetőségre fel kellett készülnie. – Nem hittem volna tényleg léteztek, Serdelin mesterem sok történetet mesélt rólatok még növendék koromba, egyszerűen nem hiszek a szememnek. – Hüledezett s örült is egyben. –Nem foglak bántani, bújkálok és menekülök mert hamisan vádoltak meg. –Folytatta, mintha tudta volna előre a tünde kérdését. –Te miért jöttél az emberek uralta részre? Úgy tudtam tündék nem kelnek át a határon a Nagy Háború óta. – Sajnos én is rákényszerültem, mint te a határ felé való menekülésbe. – Szóval a tünde határnál járunk? – Igen, pár mérföld még észak felé és elérnéd a birodalmunk. – Jaj, mit is fecsegek , hisz ezt nem szabadna elmondanom! –Markolt rá a tőrre, s szorongatta, mit már majdnem letett. – Ne félj, én őrzőm a titkod és nem akarok nektek rosszat. Sok mindent tudok rólatok, azt is hogy nem vagytok egy rosszakaró nép és hogy itt a halandók birodalmában enyhül a varázserőtök. – Ekkor előrébb lépett, kezét a pengére téve lefele kezdte nyomni. – Ne félj, legyünk barátok, a nevem Dagorion. – Majd a holló is krákogott egyet. Turon a madarat nézve, a kis barátja Aeriel jutott eszébe, s amilyen békésen szelíden forgatta fejét és ült a fiú vállán, már kétsége se volt, hogy ártalmatlan. Eltette tehát pengéjét és egy mosollyal jelezte, hogy nyitott a barátságra. Elmesélték kalandjukat, ki ki saját történetét, hogy került ide és min ment keresztül, majd egy együtt folytatták az útjuk.

24. rész az ütközet

Ismét egy madarat pillanthatunk meg a messzi távolból, de immáron nem Aroth meseszép vára felé repül kecsesen, hanem viszafele Sashegy felé. Zuhan lefele s a szél játszadozik a szárny végén lévő tollaival, hosszú utat tehetett meg, mert fáradtan tűnt s tempója lassult ahogy elérte a közelgő csata színhelyét. Hirtelen sok madár vette körül s körbe körbe repkedtek a hegy körül, mint egy tánc lett volna, a madarak égi tánca. Sok állat kedvelte e pompás helyet adottságai miatt, ugyanis a hatalmas egy elszáradt fatuskóra hasonlító öreg hegyet, több, kisebb nagyobb másik hegy határolta körül ami védte a zord időjárástól és kedvező menedéket nyújtott. Maga a hegy olyan volt mint ha egy sárkány ölelné körbe, vagy sokan egy másik faág bekebelezésének hitték. Rengeteg mese szólt a hegy kialakulásáról és történetéről, volt aki fák szerelmének is nevezte, nevét még se innen ezekről kapta, hanem arról, hogy sok madár főként sasok lakhelye volt. Még egy bejárata is volt,a mit ha Nap megvilágított aranysárgán tündökölt ami messzi égbe is fellátszódott. Az állatok eddigi idili világát azonban most valami megzavarta, a hely szépsége felett gonosz felhők gyültek össze s a madarak reptiben elrepültek. Hideg, komor és sötét uralta e tájat, csend hosszú néma csend lett, majd a sűrű erdőből morjalás, kurjongatás, sikoltozás hallatszott. Először két hiána hátán lovagló ork jelent meg, kik a felderítők voltak, aztán küklopszok, óriások tolták félre maguk előtt a fákat, utána a többi kobold, manó és csúf lény gázolt végig a füvön Benzo vezetésével. A sötét felhőgomolygóból boszorkányok szálltak alá a seprűiken míg hárpiák követték őket. Benzo intett a Sashegyet elérve, majd a menet megállt. Az eddig hangoskodást ismét némaság váltotta fel, a tábornok előre lépdelt miközben a tájat fürkészte s a két hiénán ülő orkhoz fordult. – Hol vannak a tündék? Nem azt mondtátok egy seregnyi tünde tart erre? –De tábornok, így is volt, nem értjük, már rég itt kéne lenniük! –Ez nekem nem tetszik! –Nyaldosta a szája szélét, majd felnézett az egeket ellepő alattvalóira, de azok se tudtak több információval szolgálni. – Hol a fenébe tűnhetett el egy sereg tünde! –Ordított fel, most már idegesen, még a többi lény is megtorppant egy pillanatra.

-Nyílvesszők tucatjai bukkantak elő a bokrok takarásából s a sűrű lombkoronák közt. -Most! –Kiáltott fel a faágról Bellor! Az íjak megfeszültek s a vessző zápor elindult. A csúf lények megzavarodtak, semmit se észleltek s láttak. A hangot hallották, de az irányt, ahonnét jöhetett nem tudták felmérni, s mire észrevették a tündék rejtőzködő helyét, már sötétbe borult az Ég. Először a boszorkányok estek le seprűikről s zuhantak le a koboldokra, majd a manók, torz szörnyek dőltek sorba el, mint a dominók. Benzo ijedten nézett fel s alá, még el se kezdődőt a csata, de a csapat negyedéből nyílveszők tucatjai álltak ki. Később az eddig hason fekvő tündék feltápászkodtak a fűrengetegből, s karddal kezükbe rontottak az orkokra. A hatalmas fák tetejéről leugrott a többi tünde, Bellorral az élen, egyenest rá az óriásokra, s küklopszokra s koponyájuk mélyére hatoltak a szúrásukkal. Nem kell nagy ész, hozzá, hogy kiderüljön az a meccs hamar véget fog térni és nem a gonoszok javára, ezt a tábornok is rögtön felfogta és hátrahagyva a társait elmenekült.

A Sashegy körül száz szörny hideg teste feküdt szétszórtan, kevés tünde életét vesztette, de ellenségeikhez képest elég elfogadható arányban. Pár tünde még átszúrta kardjával az épp hörgő lényt, mikor dicsőn kiáltottak fel, „Győztünk!” – Társaim! Lehet ezt a csatát megnyertük, de ne felejtsük el a háborút még nem! Menjünk haza gyorsan és pihenjünk, mert a gonosz ezt a vereséget nem hagyja majd annyiban és biztos vagyok benne bosszút fog állni, s amikor ez a nap el jő, nekünk készen kell állnunk! –Emelte kardját a magasba Bellor és vezette haza a győztes csata után a katonáit!

25.rész Melui látogatása

Bellor lovagol elől, szép fehér lován mögötte masírozik a több száz tünde. A kapuban fia Ellon fogadja. – Üdvözöllek atyám, örülök, hogy épségben és látom veszteségeink se súlyosak. – Üdv fiam, ez a csata szerencsése végződőt. És mi hír itthon? Minden rendben ment távollétemben? – Itt is szerencsésen ment mindent, viszont van valami, vagyis valaki. – Tessék? – Nézett le lováról. – Látogatód érkezett.

-Oh Melui! –Lépett be, Bellora tróntermébe, ahol a királynő már várta. – Üdv néked Nagy Tó Ura. Örülök, hogy épségben tértél vissza és a katonáim se különben. – Ez csak természetes királynő, és minek köszönhetem látogatásod? Csak nem a kölcsön katonák miatt tettél meg ily hosszú utat? Vagy netán szemre hányás tégy, a segítséged nélkül nem győzhetünk volna ily könnyen? Akkor tessék, megkapod, köszönöm szépen felség a segítséged! – Hajolt meg előtte, s gúnyos mosolyt is elejtett. –Aj, Bellor Bellor mily régen is ismerjük egymást, magam se tudom, de jól ismerlek az tény, nem kell ez a fölös színjáték. Hálád hízelgő, de nem ezért jöttem, természetesen a katonáim magammal viszem a Völgybe, és szövetségünk fen, marad, remélve, amikor mi kerülünk bajba, nem feleded el ezt. – Nem fogom, főleg ha orrom alá dörgölöd, de akkor még is miért jöttél? – Rég jártam Aroth városában és gondoltam szövetségünk, hogy erősítsem, személyemnél jobban nem tudnám, illetve lányom még nem járt itt, kíváncsi volt e tündöklő helyre. – Azt akarod mondani Malwen is itt van? – Igen! –És merre? Egészen pici volt, mikor utoljára láttam. – Gondolom csatangol a városban és felfedezi a tájat, hagytam kíváncsisága kielégüljön, majd előkerül. – Értem és meddig szándékoztok maradni? – Tipikusan rád vall, meg se érkeztünk már küldenél! Ne félj, katonáim kipihenik maguk, lányom körbejárja a környéket és itt se vagyunk egy maximum két nap, azt még remélem, kibírod, addig viszont megbeszélhetnénk a folytatást. – Milyen folytatásra gondolsz? –Hát a háború? Gondolom te is sejted, nem csak ennyi volt! És nem biztos a következő csatában elég lesz a seregünk. – Ha Cunnirra gondolsz, ismered, hamarabb áldozná fel a népét, mint segítsen. –Pedig nem lesz más választásunk, előbb utóbb neki is harcolnia kell. – Királynő, kérlek most értem vissza a csatából, fáradt vagyok és álmos. Természetesen addig maradtok a hercegnővel, ameddig szeretnétek és a katonáitok is. Élvezzétek a vendégszeretetünk és bármi óhajotok van, jelezzétek a szolgáknak, a háborús dolgokat holnap megbeszéljük, és én most távozok engedelmeddel. – Majd Melui válaszát meg se várva magára hagyta, utána egy szolga lépett be. – Úrnőm megmutatnám a lakhelyét, kérem, kövessen. –S a királynő követte őt.

A folyosón Bellor sietett valamerre, de a sarkon egy csinos lányba botlik. Haja szép hosszú őszes, hegyes fülei mögött simul végig. Homlokán díszes nyaklánc, medál a nyakában. Vékony ujjain gyűrű és zöld selyem ruhája egyszerűen ragyogó volt. –Elnézést kisasszony nem vettem észre. –Szabadkozott a herceg. – Maga bunkó, nem tud figyelni! – Igazgatta gyűrűt, ruháját a lány, majd felnézett és bármenyire is haragudott a tündére, elbűvölte a hosszú szőke haja, kerek álla, hosszúkás kicsit ráncos arca, és a jó kiállása. – Ki vagy, még nem láttalak erre? – Szólt a herceg, felriasztva ábrándjából a lányt. – Igen új vagyok a Völgyből. – Áh Melui királynővel érkeztél akkor, elég csinos és szép vagy ahhoz, hogy szolga légy. Szép ruha, ékszerek, csak nem egy nemesi hölgy vagy? – Semmi közöd hozzá! – Vágta oda neki, majd elrohant. – A fiú szóhoz se jutott, ilyen pimasz tündelánnyal még nem volt dolga, valahol azonban a tudatalattiját piszkálta is a fantáziáját. Kis gondolkodás után, azonban ő is magához tért és folytatta útját.

Másnap korán összegyűlt a tanács. Bellor és Melui a két asztal szélén még a tanácsosaik közöttük foglaltak helyet. Most senki se késett, még a Völgy Úrnője se, ami nem rá vall. Ezzel is kihangsúlyozva milyen nagy problémával állnak szemben. – Szóval, hol is kezdjük! – Állt fel a Nagy Tó Ura. – Hát az elején! – Szólt be Melui. Majd a kis közjáték után a tanácsosok is beszálltak immáron lényegesebb beszéd formájában. – Az tény, hogy a baj biztos! A gonosz létezik és erős, szervezkedik, és nem nyugszik, míg célját el nem éri. – Erre felszólalt egy másik tanácsos. – Erős? Ne vicceljünk már tíz katonát, ha vesztetünk a csatában, míg ő százakat, felderítőink szerint a tábornokuk úgy futott el, mint nyuszi a róka elől. –Mi van, ha ez csak színjáték volt? Ha meg akarta tudni, mire vagyunk képesek, lehet a valódi seregét be se vetette. – Folytatta egy harmadik. Majd hatalmas vita és szóváltás, sustorgás kezdődött a terembe, ami órákig tartott. – Csendet! – Ordított egyet Bellor. – Mindenkinek igaza van meg nem is. Ezt reggelig is folytathatnánk, de értelme nem lenne. Minden variációt figyelembe kell venni és a legrosszabbra felkészülni. Holló helyet, most lovast küldtünk az Erdei Királyságba, mind a három népnek össze kell fogni! Az hogy a Völgy Úrnője is ide látogatott, ez is mutatja mekkora a gond, és ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. – Úgy van! Most igazat adok a Nagy Tó Urának. – Vágott szavába Melui. –Igaz katonáim elviszem vissza, de ettől függetlenül szövetségünk nem gyengül. Parancsba adom minden kardot forgatni tudó fiatalnak és idősnek gyakoroljon, legjobb kémeim küldöm ide és hadseregem készenlétbe állítom, hogy ha szükség úgy kívánja, oldalatokon harcolhasson. – Köszönjük királynőm! – Szólt fel egy tanácsos. – De, ha az ellenség hirtelen csap le, és seregeid távol vannak, mire ideérnek, lehet késő. Most szerencsénk volt időben észrevettük a támadási kísérletet és felderítőink lesbe álltak, de nem biztos ez mindig így lesz. – Ezért hagyom itt a legjobb embereim, megerősítve titeket és a kudarc elkerülését növelve. – Amit nem győzzünk, megköszöni királynő. –Folytatta Bellor. –A te és a mi felderítőinkkel együtt, nem érhet meglepetés. Ha sikerül meggyőznünk az Erdei tündéket is, a gonosznak semmi esélye se lesz, ebben biztos vagyok! – De királyom! – Szólalt volna fel még egy tünde, de már nem tudott, mert Bellor belefojtotta a szót. – Akkor ezzel mindent meg is beszéltünk, maradjunk kapcsolatba és bármi van konzultálunk, köszönöm nektek és felállt. A többi résztvevő is távozott az asztaltól.

Később a két felség négyszemközt folytatták a beszélgetést a trónterembe. – Szerinted is jót cselekszünk Bellor? Minden olyan szép és jó lesz, mint ahogy a megbeszélésen mondtuk. – Nem tudom, talán tanácsosainknak van igaz, de mit tehetnék? Király vagyok és több ezer alattvalóért felelek. Lehet esélyünk se lesz a gonosszal szemben, hisz nem tudhatjuk mire képes. Ismered a legendát, több ezer évvel ezelőtt is épp hogy legyőzték, pedig őseink náluk százszor erősebbek és többen voltak. Egyben biztos vagyok, ez győztes csata nem ad okot ünneplésre, nem tudom mi célja volt ezzel, de hogy még hallunk róla arra meg tudnék esküdni. – Majd egy csinos lány rontott be hozzájuk. –Anyám! – Lányom, már kezdtem aggódni érted, sikerült mindent megnézned? – Igen ez a hely csodaszép, ahogy azt mesélték. – Te biztos Malwen vagy a hercegnő! – Örvendek! –Csókolt kezet neki a király. – És maga bizonyára a király a Nagy Tó Ura, ennek a szép és gyönyörű hely irányítója. – Köszönöm kedves szavaid, de enyhe túlzás e jelző rám értve. – Majd oly gyönyörű, vagy mint édesanyád, ha nem szebb, és hogy felnőttél, pólyás csecsemő voltál, mikor utoljára láttalak.  –Én nem emlékszem találkoztunk volna! –Nem is emlékezhetsz nagyon kicsike voltál, mint mondtam, akkor jártam utoljára a Völgybe. –Majd kopogtattak az ajtón és a herceg lépett be. – Atyám hívattál! –Jer, fiam közelebb, had mutassam be a Völgy leendő királynőjét Malwen hercegnőt. –Örvendek a nevem Ellon, majd mikor megfordult a lány nagy csodálatukra felismerték egymást, hisz találkoztak, mikor összeütköztek a folyosón. Szülők látták, hogy nem közömbösek egymásnak. – Talán ismeritek egymást? Találkoztatok már? –Kérdezték kíváncsiskodva, mire a fiatalok egyhangúan válaszoltak. – Volt szerencsénk igen! –Kezdte Ellon, mire Malwen. –Sajnos! –Gúnyosan kezet ráztak majd fintorogva elfordultak egymástól. A szülők csak mosolyogtak és rámondták. –Fiatalok! –Mehetek anyám? – Igen, de vigyázz magadra. –Majd a hercegnő kiviharzott. – Én is mennék atyám, ha nincs más! – Menj fiam. – S a herceg is követte a lány. A magukra maradt szülők egymásra néztek, mint akik tudnak valamit, de semmit se szóltak. Némán és csendbe figyelték egymást egy ideig majd a királynő kicsit idegesen távozott szó nélkül.

26. rész Az árnyerdő életre kel

- Benzo remegve és félve állt a sötét árny előtt, nem merte elmondani Urának a rossz hírt, de sejtette, hogy nem is kell, mert tudja. Ő mindent tud! Megkegyelmez e neki vagy halálra ítéli, ez volt a kérdés. –Sajnálom Uram, sajnálom. Tőrbe lettünk csalva, a tündék szövetkeztek és túlerőben voltak. Már vártak ránk, tudták jövünk, erősek és ügyesek. Bátrabbak, mint gondoltuk, esélyünk se volt, kérlek, bocsásd meg hű szolgádnak a gyávaságot és hogy elmenekült. –Ekkor a sötétség szállta meg az erődítményt, falakon árny suhant oda vissza s egy ló nyerítése hangzott fel a komor helyen. Benzo itt már tudta, hogy a sötét megmutatkozik és lehet jobb lett volna ő maga is ott marad, tündék általi halált választja, de már késő, szembe kell néznie Ura haragjával. Az idő lelassult s egy sötét gomolyag közeledett a tábornok felé, amiben egy ló baktatott. Nem látott még semmit, csak a hangos pata dobbantásaira lett figyelmes, ahogy egyre közeledett felé a sötétség, egyre jobban vált idegessé és remegett. Az árnyfelhő kezdett tisztulni s az eddig homály alakot öltött, kivehetővé vált egy halott ló, minek szemei nem voltak s fogai élesebbek, mint egy tigrissé. Teljes páncélzatban vonult előre páncélját halott állatok szőre borította min apró koponyák csattogtak láncon. Nyakától orráig acél olvadt bőréhez, amin hegyes tüskék álltak ki, mint a sárkány hátán. S, amikor Benzo elé ért, megállt. A bestia fújt egyet s dobbantott a lábával, orrán koromfekete füst jött ki. Hátasa nem szólt semmit egy jó ideig csak figyelte az ijedt alattvalóját, aki fel, sem mert nézni szégyenében. Razgal kétszer akkora volt, mint a lova, ha nem több. Tetőtől talpig páncélban volt, amin óriási medve bunda volt rátűzve hátul. Sisakja félelmet keltő, két oldalán több méter hosszú szarvas agancs állt ki, s szeme szája nem volt látható, helyette koromfeketeség szűrődött ki. A kis kobold megunta a várakozást és kíváncsisága miatt felnézett, amit nem kellett volna. Éppen, hogy ránézett a sötét lovasra, felemelkedett a talajról és elszáradt, mint egy falevél aztán földre rogyott és a ló szétzúzva az összegörnyedt testlét átbaktatott rajta. Razgal kiszívta belőle az életerőt és elhagyta az erődítményt, útja egyenest az Árnyerdő mélyére vezette.

Lassan baktatott a halott ló, mégis hamar elérte az erdőt. A fák sustorogtak és elszáradt gallyaik mozogtak. Szél nem mozgathatta, hisz nem járt arra fele, sőt még a Nap is kerülte messziről a helyet. Ahogy a sötét odaért még az eddigi kis levegő is megszűnt. Razgal leszállt a lováról majd az egyik fához ment, motyogott valamit magában nem emberi nyelven nem is érthetően. Szavai visszhangzottak s az egész erdőt ellepte, s ezután felemelte kezét, mire a fák megremegtek s gyökereik kijöttek a földből. Megrázták maguk s ágaikból kezük s lábuk lett, törzseikből gerinc s a fejükön lévő lyukaikból zölden világított szemük szájuk, mint egy töklámpás. – Ki merészelt életre kelteni s megzavarni álmomból! – Szólt fel az öreg tuskó, mély és rekedt hangon, oly ijesztően, hogy még a lovas is tett egy lépést hátra. Hatalmas volt a fa, lába oly nagy, egy taposásra elpusztíthatta volna az életre keltőét, már ha ugyan az hagyná. –Üdv újra világomba Septon! – Hajolt meg előtte. –Tudod a nevem, s van elég erőd, hogy felkelts, akkor te nem lehetsz más csak..- Majd befejezte helyette. –Razgal a nevem, a sötét lovas. –Hm, szóval most ezt használod. Na, mindegy is, szabad tudnom miért keltettél fel? – Segítségedre lenne szükségem! Állítsd fel a leghatalmasabb sereged, amit se emberi se tünde szem még nem látott és pusztítsd el nekem őket. –Már megint a tündék, azok az idegesítő nép! És ha meg is tenném, nekem ebből mi hasznom származna? –Először is bosszút állhatsz rajtuk, amiért száműztek ide, másrészt osztozhatnál a dicsőségemen és együtt uralhatnánk e Földet. –Dicsőség, ha ha ha. Ha meg is teszem, az az én dicsőségem lenne egyedül, nem a tied. De tudod mit, Razgal megteszem, de nem miattad, viszont, ahhoz még túl gyenge vagyok. Rég mozdulatlan pihentem itt társaimmal, elgémberedtek a gyökereim és ágaim. –Gondoltam! –Majd szemeiben tűz gyúlt s egy energia járta át a lovast, ahogy karját nyújtotta Septon felé, ez mind át is áramolt belé. – Most már van elég hatalmad, hogy társaidon segíts és hadba szállj a tündék ellen. – A nagy fa megrázta gyökereit és törzsét, ágait nyújtogatta s fejét rázta, érezte, hogy hatalmasabb, mint eddig, oly energia áramlott benne, hogy egy pillanatra magától is megijedt. – Rendben legyen, ahogy kéred, de pár napot adj, aztán ígérem lovad már csak a holtesteken át fog baktatni az új Világunkban. –Ezután felszállt a lovára s elindult vissza rejtekére, de még visszaszólt. –Senkit se hagy életben! – Majd eltűnt a sötétben. Septon, ki az Árnyerdő királya lett ismét, meg kezdte a sereg felállítását. Sorba keltette életre az eddig alvó fákat, s mindnek adott erejéből, hogy együtt végezhessenek a tündékkel majd az emberekkel.

27. rész A vadászat megkezdődik

-Semmi hír a fiamról? –Kérdezte Cunnir a felderítőitől. –Sajnos nem felség, pedig mindent bejártunk az erdő zeg zugát, határvonalakat. Valószínűleg elhagyta a királyságot. –Értem. –Majd felállt a székből, a jel a homlokán ismét zölden ragyogott s hirtelen eltűnt. Egy elhagyatott helyen bukkant elő, egy vízesésnél. Átkelt a vízzuhatagon ahol Aeriel csipogott bánatosan egy kalitkába zárva, s mellette Nestil megkötözve ült egy cölöphöz bilincselve, száján pecekkel. – Megmondtam mi lesz, ha nem engedelmeskedsz szolga! –Röhögött a király. – Az a szerencséd, hogy Turon elmenekült és még hasznomra vagy, különben rég nem élnél. – A lány idegesen kapálódzott és motyogott valamit, de szája be volt tömve így nem lehetett érteni. Egy kapucnis alak bukkant elő a sötét sarok mögül. Magas keménykötésű alak volt, sötétbarna ruhát viselt, nyakán fehér szőrme, mint ha görény csimpaszkodna nyakában. Hátán egy nagy tegez, tele nyílveszővel. Csuklyája kétszer akkora volt, mint feje, szép mintás díszekkel teli, amiből szépen fésült hosszú világos festett haja bukkant elő, bal szemét takarva. Hegyes nagy fülei csuklyán kívül estek, amin nagy karika fülbevalók lógtak. Arca festett s tekintette rideg és ijesztő. Az álcázás mestere volt, egy zsoldosféle, aki legtöbbet fizette, annak állt a szolgálatába. A király egy teli erszényt dobott át neki, majd így szólt. – Szép munka volt Dagron, viszont most új megbízást szeretnék adni. Menj Turon után, az egykori herceg valószínűleg elhagyta a királyságot és átlépte a határt. Szerintem az emberek világába mehetett, vagy menekül, vagy a barátait keresi. A foglyokat bízd csak rám. –Ezt hallva Nestil még jobban ideges lett és próbált volna szabadulni, de nem tudott, míg a madárka is a kalitkát harapdálta mindhiába. A vadász nem szólt semmit, bólintott, egyetértve feladatával és elindult a tünde felkeresésére. Cunnir meg csak állt csendben és mosolygott magában.

-Mond mióta is vagy úton Dagorion? – Már nem tudom Turon, elég rég. Fogalmam sincs Kadartában mi lehet most és Serin király mit csinálhat. –Igen sokat hallottam a királyotokról és Kadartáról a Dontól. –Én nem ismertem annyira, csak látomásból, de úgy tudom jóba volt a királlyal és szerintem tudnia kéne Serinnek ezt a hírt, de nem mehetek vissza közölni vele. Még ha a barátjáról is van, szó engem felakasztanak. –Én se mehetek, ha meglátnak, ki tudja, velem mit tennének. Nem hiszem néped annyira hisz a tündékben, látva miképp reagáltok, ha megláttok bennünket. –Ezt úgy mondod, mintha nap, mint nap emberek közt járnál. – Tény hogy mostanában elég gyakran futok össze emberekkel, szerencsémre jókkal. Először Toremo és most te. –Akkor ezelőtt nem is találkoztál velünk? –Nem, atyám már mesélt rólatok, meg a népemtől hallottam történeteket a Nagy Háborúról és rólatok meg más nemzetekről, de személyesen még csak két emberrel találkoztam. –Ekkor egy zörej szakította félbe beszélgetésük. – Várj Dagorion, valamit hallok. –S becsukta szemét, energia vette körül és hegyes fülét mozgatta, majd pár másodperc után abba is maradt és elszédült. – Jól vagy herceg? –Karolta át és segítette fel. –Igen, köszönöm, de mondtam már ne hívj így, már nem vagyok herceg, csak egy száműzött, mint te. Egyre gyengébb vagyok és elhagy a varázserőm is, sajnos távolodom a hazámtól, népemtől és itt tünde képességem nem gyakorolhatom, félek atyámnak lesz igaza a végén. –Ne aggódj, én segítek neked és megtaláljuk barátaid, nekem már úgy sincs életcélom, így a tiedben segítek. –Köszönöm barátom. –Majd egy nyúl ugrott ki a bokorból és futott el. A fiú előkapta pengéjét és elhajította az állat után, ami el is kapta. – Látod csak egy nyuszi volt, lesz mit ennünk. – Szegény, most miért ölted meg? Ez nem szép, nálunk ezért kezed is levághatják. – De szerencsére nem tünde világban vagyunk, és éhes is vagyok, már unom a mohát és gesztenyét. Végre eszünk valami finomat, és ettől meglásd te is erőre kapsz. – Ekkor korgott a tünde gyomra egyet és elmosolyodott. – Egyébként szép dobás volt, hol tanultad? – Hát sokáig a kolostorban, meg a mesteremtől, akiről már meséltem ugye, de sok mindent itt kint a vadonban. Oly rég vagyok egyedül meg kellett egy s mást tanulnom a túlélésért. –Ekkor a madár is krákogott egyet. –Akarom mondani oly rég, vagyunk kint. –Mosolyodott el és simogatta meg a holló fejét, aki odabújt hozzá. – A barátom nélkül már rég meghaltam volna, ő ad nekem erőt és sok mindenben segít. –Tudom, miről beszélsz, én nekem is hiányzik Aeriel a kid barátom. Akármikor a madaradra nézzek, ő jut eszembe, vajon hol lehet, mit csinálhat, él e még. –Él! Ebben biztos vagyok, és megtaláljuk, ne félj. – Neked legyen igazad Dagorion barátom. Egyébként te érted a madarad beszédjét és mi a neve? – Nem, sajnos, de már kezdünk összeszokni és megérteni mikor mit szeretne mutatni vagy mondani, neve nincs, nem is gondolkodtam még rajta, úgy csapódott hozzám. Minden olyan gyorsan történt, aztán nem is foglalkoztam ezzel a témával. –Nem is tudtam az embereknek is vannak ilyen állataik, akik társuk. –Eddig én sem, főleg nem egy madár. Hisz azok szabad és nehezen idomítható állatok, nem úgy, mint a házi kutyák, macskák, amik bőven találhatóak a kastélyban. Sokat beszélgettek még, megfőzték a nyulat, majd el is telt a nap, nyugovóra tértek.

Dagron a tündevadász már átkelt az emberek világába. Először Don Toremo helyét vizsgálta meg, ahová Turon temette, majd a nyomokat követve elindult az egykori herceg után. Sokszor állt meg s hajolt le a leveleket, füvet vizsgálva, majd magas fákra ugrálva kémlelte a tájat. Gyorsan haladt és jó úton járt, hogy utolérje a szökött tündét, de ekkor még nem sejtette, hogy időközben útitársra lelt.

28. rész Az árulás

-Milyen a cella Serin! –Lépett elő katonái mögül Rontil, gúnyos mosollyal az arcán. –Nem olyan kényelmes, mint a királyi lakhely, de elviselhető. – Vágott vissza, mire a gonosz arcán lehervadt a mosoly, szurkálódása nem jött össze. –Miért nem végeztetsz ki? Mire ez a színjáték, tudom ez a sors vár rám! – Nem, nem lesz az ilyen egyszerű. Előbb még szenvedni fogsz és árgus szemekkel figyelem miként roskadsz bele a saját ürülékedbe. – Majd meg se várva a választ, magára hagyta az egykori királyt. Megviselt volt, haja hulladozott, körmei ápolatlanok, ruhája szakadt és teste piszkos. Sötét kis helységbe feküdt, se ágy, se szék még ablak se voltak börtönében csak fal és a vasrács. Néha az őrök dobtak be neki száraz cipót meg vizet, éppen annyit ne halljon éhen. Szörnyű élet és borzalmas látvány.

- Mi hír a birodalom többi szegletén? –Immáron királyi termében kérdezte Rontil egyik hű tábornokát. –Felség minden rendben Hligén kancellár által irányított területen és a környéken is egyre többen csatlakoznak hozzánk vagy hódolnak be nekünk. – Helyes, ezt vártam! És Prottal? Mi a helyzet a birodalom déli szegletén? –Felség, ott sajnos attól tartok nem jó hírekkel szolgálhatok. Több kémeink is jelentették, hogy a Fő Úr a saját malmára hajtja a kereket és a király ellen szervezkedik. – Mi? –Fakadt ki indulatából jelen birodalom irányítója. –Biztos forrásokból tudom, hogy katonákat toboroz, embereket állít maga mellé és szövetségeseink zömét változtatásokra buzdítja. –Az a senkiházi! Lehet segítségével sikerült győznünk, de ez akkor is sok. Hatalmat kapott, bizalmat, várat, területet, katonát majdnem övé a birodalom fele és most a déli részt ellenem hangolja, el akar árulni. – Felség, szabadjon közbeszólnom, hisz jusson eszedbe egyszer már elárult egy királyt, neki köszönhetően vagy egyeduralkodó és szerintem most is erre készül. Ő maga akarja uralni egész birodalmat, Kadartát s beleértve. –Abból nem eszik! Most rögtön ad parancsba katonáim felének álljanak készenlétbe és nyergeltesd fel a lovam. Látogatóba indulunk! – Értettem! – S ezzel el is iszkolt az alattvaló, míg Rontil haraggal mondta. –Elejét veszem ennek, ha életedbe is kerül, nem nem hagyom engem is elárulj!

Később már tucatnyi lovas és gyalogos indult útnak Dél felé. Hligén székén ülve épp egy tekercset olvasott, nem tudni kitől jöhetett és mi állt benne, de tátott szájjal és kárörvendő mosollyal vette tudomásul, mielőtt széttépte volna. Kirohant a istállóba, majd útközben még egyik katona fülébe súgott valamit, ami bólintott és sietve tovább állt. A kancellár felült lovára s vágtatta elhagyta Grossu egykori várát.

Dagron a tündevadász lassan utolérte a üldözöttjét, a nyomok egyenest egy romos házba vezetek. Körülszimatolt és nem találta veszélyesnek a helyet, így berontott. Berúgta ajtaját, kardját előhúzta és szétnézett, de Turon nem volt ott. Széttört rozoga bútorok, betört ablak és pókháló, piszok és por uralta a kis helységet. Egy távolabbi bokor mögül Hector figyelte az eseményeket, miközben szorosan bal keze a kardtokjához simult. Nem várta, meg míg előbukkant a veszedelmesnek látszó idegen, csak sarkon fordult és elviharzott, folytatva a mestere által kiadott feladat végrehajtását. Miközben a tündét kereste, nem hagyta nyugodni a gondolat, mit akarhatott tőle az a fura szerzet. Még nem tudta pontosan ki és mi is ő, de sejtette egy tünde és talán öltözékéből azt is, hogy egy vadász, vagy talán felderítő. Nem tudta pontosan, és azt se őt keresi e egyáltalán, mindenesetre örült hamar elhagyta az ideiglenes szálláshelyét és később ért vissza, miután az alak felbukkant. Elképzelni se merte volna, mit tesz vele, ha álmában találja ott, talán elvágja torkát vagy még szörnyűbb, megkínozza. Fellélegzett, hogy szerencséje volt, s remélte ez nem pártolt el mellőle későbbikben se, így tovább haladt nyomokat keresve.

29. rész A préda

-Már napok, talán hetek is elteltek miután Olaf megbízta hű társát keresse meg neki a Dagorion nevű fiút. Igaz nem mesélte el ki ő, honnan ismeri és miért, de feltétlen megbízott a bölcs varázslóban és tette, amit kért. Az idős embernek szinte mindig igaza volt, ezért kevesen kételkedtek szavában, még ha nm is értettek mindig egyet. A katona mesterének és barátjának is tekintett egyszerre, szoros kapcsolat fűzte őket össze. Remélte hamar megleli a fiút és választ kap talán kérdéseire. A szerencse ismét az oldalára állt, mert nem sokkal később forró és friss nyomokra bukkant. Egy fa tövénél parázs nyomok voltak a levelek közt, ami még ki se hűlt teljesen. – Nem kétséges, ez mai. Nem messze járhatok! – Mondta magában, igaz nem tudta a nyomok a fiúhoz vezetnek e, ezért óvatosabban folytatta a közeledést, de az bizton állította valaki itt járt és nem is olyan rég. Korán volt, még a Nap is épp felkelt, de mozgása mégis friss és üde volt, az öröm, hogy újabb sikeres feladatot tudhat nem sokára maga mögött felbuzdította.

- Találtál már nevet a madaradnak? –Kérdezte Turon. – Nem is tudom, lehet, adhatnék neki valamit. De mi is illene rá. Van tippet? – A te barátod és társad, neked kell. – Muszáj? Nem lehet egyszerűen csak a fajtája nevén szólítani? –Neked is nekem is van nevünk, szerintem megérdemelné. –Mikor tér vissza? – Nem tudom, vadászik ilyenkor. Van, amikor napokra is eltűnik, de mindig megtalál, én nem korlátozom szabadságában, de úgy megszerettem, hogy félek, egyszer egy nap elrepül, és soha többé nem látom. – Én is ettől félek barátom, de bízok benne Aeriel jól van. – Megtaláljuk, ne félj, érzem! – Kedves vagy Dagorion, de minden nap egyre kisebb az esélye! –Meg van! – Mi? –Naur! –Mi van vele? – Ez lesz a barátom neve. –Hm, szép tünde név, és illik rá színe miatt. –Tudsz tündéül? – Csak keveset, amit Serdelin mester tanított nekem régen újonc koromban. Most be kell látnom, sok mindenben igaza volt és csak meghozza a méltó gyümölcsét a kitartó munka és szigor. – NE aggódj barátom, megleljük a gazfickót, ki megölte a mesteredet, úgy ahogy &eacut

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat